#kultúra - Tegnap hosszú idő után elmentem egy balett előadásra. Már egy évek óta engem követő amerikai hölgy az Instagrammon küldött nekem jegyet, mint egy olyan "köszönöm a munkádat" gesztus.

El is mentem, de jó ex-balettosként végig elemeztem... szakmai ártalom. Még így évekkel később is.

Egy igazság azért van: az amerikaiakat annyira könnyű lenyűgözni.

Ez lehet, hogy jó, mert többen kapnak lehetőséget az életben. Viszont én másképp szocializálódtam. Belénk a tökéletességet nevelték. Minden, ami annál kevesebb, az már amatőr.

Pedig itt a Miami Balletről van szó.

Egy feltörekvő koreográfus fiú (Ariel Rose) estje volt. Ott ültem a kis premier helyemen és néztem, ahogy hol az érzelem hiányzott, hol a technika. Balett előadásokon megbotlani, elesni azért elég ritka. Előfordul, de ritka. Amikor egy este alatt kétszer is előfordul, az már igencsak leviszi el a nívót.

Hol a lábfej hiányzott, hol egy kitartott póz. Hol egy emelés maradt benne úgy, hogy érezhető volt, ahogy a koreográfus a saját elképzelését erőlteti rá a két táncosra, akik nem tudták kivitelezni azt - ilyenkor egy jó koreográfus változtat, s a táncoshoz igazít. Ez nem történt meg.

Aki balett művész, azért nem igen lehet prűd. A dresszek, a tütük, minden a testről szól. Aztán vannak az öncélú dresszek és kosztümök. Meg persze van Bozsik Yvette, aki öncélúan meztelenre vetkőzteti a táncosait. Na igen.

A tegnapi est 3-dik darabja egy neoklasszikus darab volt. A szólista lány a 3 tehetséges táncos egyike. A piros dressze viszont olyan áttetsző volt, hogy nő létemre zavart, s teljesen elvette a figyelmet a lány amúgy igényes technikájáról. Egy jó koreográfus ezt észreveszi. Ez itt nem történt meg.

De volt egy fiú. Egy a 15 táncosból - aki TÁNCOLT.

Akivel elmentem az estre, teljesen amatőr néző a tánchoz. Második balettját látta. Amikor ez a fiú bejött, megböktem, hogy na ő.....!

Az előadás után még az amatőr néző is annyit mondott: rögtön éreztem, miért mondod.

A srác folyékony volt, a mozdulatnak nem volt vége, mert nem kellett, hogy vége legyen. A mozdulatban volt technika és ugyanannyi érzelem is. Ettől művészet a művészet, s nem gimnasztika.

Életem első cikkei balett kritikák voltak. Sylvia Guillem magyarországi látogatása, vagy épp Béjart-é, akivel még volt szerencsém találkozni. Így a 90 perc alatt néztem és magamban jegyzeteltem. Igen, szakmai ártalom még ennyi év után is.

Egy igazság azért van: az amerikaiakat annyira könnyű lenyűgözni.

Míg mindenki érzelmi orgazmust kapott a tegnap estétől, én halkan konstatáltam magamban, hogy ezek a táncosok, hiába Miami Ballet, nem kapnának szerződést Európa nagy társulataiba. Magyarországra sem.

Aztán persze az az érzés is feljött: mi lett volna, ha én itt növök fel és itt táncolok? Nem pedig az orosz elnyomó Vaganova rendszerben. Hogyan alakult volna az életem?

Ezt már persze sosem tudjuk meg.