CSÍKSOMLYÓ, A MAGYAR PÜNKÖSD

Tavalyi fotóim, így robogott hazafelé a vonat egy éve Csíksomlyóról. Nyilván egyetlen évben sincs állomás Erdélyben és a Partiumban, ahol ne könnyes szemek és lobogó trikolórok várnák. Most sincs másként, és ez nem véletlen. Maga a nemzet határtalan összetartozása ez a robogó szerelvény, ebben a minőségében függetlenül a katolikus zarándoklattól vagy akár a tágabb keresztény kontextustól, persze egyáltalán nem lebecsülve vagy megsértve azt.

Ez pedig misztikus, sőt talán egyenesen szakrális módon nem csak most van így Csíksomlyó kapcsán. Mindez alig tudatosított, hatalmas, szinte páratlan kincsünk Európában. A kereszténység természetesen univerzális vallás, az ünnepei is azok, nálunk azonban negyven vagy meg több emberöltő alatt ezek nászra léptek az őseredeti hagyományunk továbbélő elemeivel, így szervesültve a sajátosan magyar közösségi hagyomány időtlen kontinuitásában. A csíksomlyói Pünkösd ennek a legélőbb, legmagasabb megnyilvánulása. Tavalyi gondolataim kissé újragondolva, remélem nem haragszanak meg értük.

1. Ősi gyökér

Néprajzi tény, hogy részben történelmi okokból, részben földrajzi elszigeteltség okán Erdélyben és a Kárpátok túlsó lejtőin sokkal tovább maradhattak meg a kereszténység felvétele után is az ősi hitvilág, az őseredeti népi primordiális kultúra elemei. Így nem csupán a rovásírás, a hun hagyomány, a totemisztikus mondák (a Fehér ló mint mítikus ős!), a recitáló népdalok, de a a Kárpátok két oldalának szent helyei is konzerválták a valaha volt ősvilágot, ami arrafelé nem is múlt el igazából soha.

Így volt lehetséges, hogy Erdély fontosabb helyeit, ősi bérceit még az elmúlt évezredben is mindenhol tündérek népesíthették be, messze azután, hogy az erősebben pacifikált-nyugatosított részeken például az ősei hitéhez ragaszkodó Tanuzóbát élve eltemettette Szent István. Erdélyben Réka-patak, Budvár, tündérek, Firtos és Tartod ismert népmondája mellett például Bálványosvár mondája még a kereszténység és az ősi hitvilág - a monda fogalomhasználatában: pogányság - viszonyát is megörökíti.

Nagyon érdekes az itt fennmaradt ‘Mirkó királyfi’ archaikus népmeséje is. Ennek a népmesének a népmesekutatás nem tud külföldi párhuzamairól, mélyen magyar, heroikus, pogány és primordiális mese. Az egyik változatban (ami az alapváltozat) Juhenesnek hívják azt a vitézt, aki a mesében a selyemréten lakik, és az öreg király régi vitézpajtása - nem tudok szabadulni attól a véletlen egyezéstől, hogy a sumerek civilizáló hősét Oannes-nek hívják. Mirkó királyfi története egyébként is ha elolvassák, lényegében Gilgames története. Szintén megjegyzésre méltó az Istár alászállása párhuzama Az égigérő fa / Fehérlófia mesékkel.

A Mirkó királyfi másik alaptípusában a vitéztársat Kölesnek hívják - valamiért ez is nagyon fontos a népi emlékezetben, van népmese, ahol három királyfi van, Zab, Árpa és Köles. Hérodotosznál a szkíták eredetmondájában a Zeusz és Boristhen(esz) nászából született első embernek, Thargita(osz) királynak három fia volt, Lipoxais, Arpoxais és a legkisebb, Koloxais. Pontosan ez a legkisebb az, aki a Hérodotosz által leírt történetben az égből aláhulló izzó aranytárgyakat fel tudja emelni. Ez persze csak egy zárójel ide az elképesztően mély népmondai, népmesei kultúrkincsünkről.

Ha még keletebbre megyünk - én megtettem - ez az archaikus hitvilág-konzerváció méginkább igaz az egykori Etelköz szélén élő moldvai csángókra. A Kárpátokon túl Klézsén, mely máig keleti-nyugati tájolású település akárcsak a honfoglalás korának sírjai, egy sor ház alapjába egykori bálványköveket építettek be. Néhány generációval ezelőtt is még “idvezlégy kútforrása” felkiáltással köszöntötték a helyiek a falu bejáratánál álló régi kutat - kinek nem László törvénykönyvének tiltása jut erről eszébe, a kutakhoz, fákhoz, forrásokhoz vitt áldozatokról! Egy idős csángó mesélte ott nekem, hogy az ottani magyarokhoz újra és újra kirajzó (így az András alatt kitelepített, majd Mária Terézia alatt menekülő) székelyek idomultak a helyi, moldvai magyarok szokásaihoz, és sosem fordítva. A helyi emlékezet szerint a Klézsle határában álló kálváriadomb egykor táltosdomb volt, amelyen a mai napig újra és újra kidőlnek a betonkeresztek. Máig. Hátborzongató.

2. Tér és idő

No ezeknek a Kárpáton túli magyaroknak, vagyis a csángóknak valamint a sajátosan konzerváló hatású, távoli keleti végen őrt álló székelyeknek lett a közös búcsújáró helye Csíksomlyó. Az a Csíksomlyó, amiről tudjuk, hogy két kereszténység előtti, ősi oltárkövet is őriznek helyben, melyek egy egykori napkultusz dacos lenyomatai. A kilencvenes évek vége óta sajnos egyre kevesebb moldvai csángó vesz részt a búcsúkon, pedig a búcsú korábban az erdélyi és moldvai magyarok nagy találkozóhelyének, vagyis a nép, a származás és az összetartozás megélt, közös ünnepének számított. Az ok egyszerű és szomorú: egyre kevesebb és kevesebb csángó van.

Persze maga Pünkösd a keresztény hagyományban nagyon erősen katolikus ünnep, az eredete, számítási módja, sőt ha használhatok ilyen szót, a “logikája” pedig, nos egyenesen zsidó. Mégis, ahogy ezen a helyen, Csíksomlyón földet ért a keresztény doktrína, az ott egyből az ősi magyar tartalommal találkozott - és lassan, hosszú évszázadok alatt szervesült is. Ebben a megállapításban nincs semmi önkényes, és még a tér-idő találkozására is igaz. A kereszténységben ugyanis az idő a szakrális, a pogány világban viszont a tér - itt, Csíksomlyón a kettő találkozik Pünkösdkor. Somlyó, az alighanem nagyon régmúlt időktől szakrális hely felszívta a zsidó-keresztény eszkatológia gondos időszámítását. A “pogányságnak” majdnemhogy mindegy, a tavaszi ünnepkörei pontosan melyik napra esnek. A hely nem mindegy. A kereszténységben meg az idő számítása a fontos: a primordiális (pogány) hely és a zsidókeresztény idő találkozik Pünkösdkor Csíksomlyóban. Ebben a találkozásban pedig igen sok további, immár konkrét szervesülés van.

Így lehetséges, hogy Pünkösd szigorú katolikus ünnepe Csíksomlyón hagyományosan a moldvai csángó zarándokok napba nézésével (!) kezdődik pünkösdvasárnap hajnalán, amikor fűzfaágakkal vonulva várják a napfelkeltét. Az sem véletlen, hogy a néprajzosok által faggatott egykori organikus csíksomlyói zarándokok Babba Máriáról beszéltek nekik. Babba Mária képzete kétségkívül az ősmagyar hitvilág lenyomata a Kárpátokban élő magyar közösségek számára. Sőt, közelebb visz ahhoz is, miképpen tudta a magyarság olyan akadálytalanul integrálni a Mária-tiszteletet a kereszténységre való áttérés után. Daczó Lukács egyenesen azt állítja, az ősi magyar hitvilágban létezett egy régi női istenalak, rá építve igyekezett az egyház elfogadtatni az új hitet és Szűz Máriát.

Talán véletlen, talán pont nem, de a későbbi évezredeket Kis-Ázsiában kulturálisan megtermékenyítő vagy irányba állító sumereknél Baba anyaistennő a termékenység és bőség istennője volt, akinek hét lánya volt, ahogy hosszú évezredekkel később a Boldogasszonynak is. Az ősi kultuszokban a Hold mindig istenasszony volt. Daczó Árpád tiszteletreméltó ferences atya néprajzi gyűjtése szerint Babba Mária a Gyimesben valóban a holdistennőt jelentette. Az egyik lejegyzett interjúja például így szól: “…nem is nevezte a Hódat másképpen, csak Babba Máriának. Feléje fordulva imádkozott este, reggel pedig a felkelő nap felé. Mindig keletre fordulva imádkozott. Mi is így imádkozunk most is az öregemmel. […] Kelet felé. Onnan jött fel mindig az áldott nap és a Babba Mária. Régen így mondtuk: Né, felbútt a Babba Mária. A Babba Mária az égen jár. Azért mindent belát, mindent tud. Mindig vigyáz. Mindenre vigyáz.”

3. Tegnap, ma, holnap, örökké

Robog hát a zarándokvonat Csíksomlyóról idén is, ahogy tavaly a fotóimon, meg persze az előző években és ahogy reméljük még nagyon-nagyon sokáig a jövőben is. Nézve a vonatot érezni és maradéktalanul átélni a nemzet összetartozásának élő jelentőségét, ami maga az Élő Szülőföld valósága Erdély-szerte. Azonban többet is összeköt.

Mindannyiunkat a múlttal, az ősidőkkel, mely Csíksomlyón és Csíksomlyó által örök kontinuitás. Akarva-akaratlanul, tudottan vagy sem; ehhez, ebben is kapcsolódunk szervesen. Ismét “felbútt a Babba Mária. A Babba Mária az égen jár. Azért mindent belát, mindent tud. Mindig vigyáz. Mindenre vigyáz.” Évezredek óta. Ma is.

Mi pedig becsüljük meg ezt a páratlan kontinuitást. Tegnap, ma, holnap, örökké.