Plutarkhosz azt írja Lükurgoszról, a spártai alkotmány megalkotójáról, hogy mielőtt elment Delphoiba kikérni Apollón szavát, mindenkit megesketett a királyoktól az utolsó polgárig, hogy megtartják a törvényeket, míg vissza nem tér. A delphoi püthia végül azt mondta neki, hogy az isten elégedett a törvényekkel. Ekkor döntött a saját haláláról, többé nem véve táplálékot magához és nem térve vissza Spártába, hogy így – az eskü szerint – örökké megtartsák az alkotmányt.

Nos, e tiszteletreméltó történet ellenére a valóságban időnként azért nem árt, ha “visszatér” Lükurgosz, illetve a lükurgoszok kiigazítani a közjog kereteit. Egy változó világban időről időre érdemes újragondolni a közjogi-alkotmányos kereteket, főleg abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg a változó népi-társadalmi folyamatoknak, érdekeknek, érdekképviseleti igényeknek – és amit mi várunk ezektől. Már csak azért is, mert ahogy Jhering, minden idők egyik legnagyobb remekjogásza rögzítette a később teleológiai iskolaként ismert irányzat alapaxiómáját a jogtudományban: nem az élet van a jogért, a jog van az életért.

Sokkoló állításom, hogy ma a több kamara, a közvetlen(ebb) demokrácia és az erős(ebb) miniszterelnök jogintézménye által a valóságos viszonyrendszert, vagyis az életet jobban leképező közjogi reflexió, erősebb homogenizáció és primordiálisabb társadalmi rend érhető el.

A talán sokakat megbotránkoztató állításom érvei részletesen olvashatók a Kommentár folyóiratban; kapható az újságosoknál.