2025 utolsó napjának Napja.
"Nézd, éppen mostan áldozik le. Láthatjuk fényes orcáját. Milyen pompát teremt maga körül! Bíborból, aranyból veti meg az ágyát: amit nem kér a népétől. Nem imádtatja magát, hogy jöjjön fel; feljön kérés nélkül: nem keresteti magát, hol vagy, hova tűntél? Ott látja mindenki az égen. A virág csírája, a hernyó bábja megismeri őt, s az emberszív ne ismerje?”
(Jókai Mór: Bálványosvár)

Erről az idézetről a kedvenc Jókai-regényemből mindig eszembe jut Plótinosz, aki majd' 1800 éve így kiáltott fel: hát miféle emberek azok, akik „hajlandók fivérüknek nevezni a leghitványabb embereket, ám megtagadják a kapcsolatot a Nappal, az Ég hatalmaival és a Kozmosz lelkével?” (Ἐννεάδες II 9,18)

Mi ne tagadjuk meg. Ősi bölcsesség van ebben, sőt, “roppant pogányság örök igaza” (Kosztolányi). Nincs ugyanis semmi “nevetséges” abban, hogy a Föld ismét teljesen megkerülte a Napot, amit tulajdonképpen technikai értelemben ezen a napon “ünneplünk”. Ahogy egyáltalán: nincs semmi “nevetséges” a megkerült Napban sem. Komplex hálózat a világ, ahol az arany a gyűrűdben vagy a Szent Koronában egykor volt napok szupernóvájában keletkezett.

Ahova Plótinosz 1800 évvel ezelőtt, oda érkezik a modern kvantumfizika és Stéphane Lupasco filozófus. Nincsen olyan elem, esemény, a világ valamely önkényesen kiválasztható pontja, mely független lenne, mely ne lenne valamilyen kapcsolatban másokkal, minden összeköttetésben van a világban. Basarab Nicolescu professzor, akinek több előadását is volt alkalmam hallgatni, a létezők közötti kapcsolat tekintetében a legkisebb és a legnagyobb, a legközelebbi és legtávolabbi kontinuitását, egységét ismeri fel, a lét valamiféle ontológiai szakadékát tagadva.

Ez a kontinuitás azonban nem forma nélküli összekeveredés, egyenlőség, egalitarizmus. Amit a természetben látunk, az ezzel éppen ellentétes. Szigorú törvények teremtenek hierarchiát a természet jelenségei, elemei, részecskéi, de az élőlények és azok egyes csoportjai közt is, ahogy a kiterjesztett nagycsaládban is hierarchikus rend van. Szóval Plótinosz maximájának másik fele (“a leghitványabb emberek” egalitarizmusának kritikája) is autentikus az antik világ bölcsessége szempontjából. Jean Varenne összegzésében a történelemelőtti Védák imperatívusza is éppen az, hogy minden élőlénynek teljességében kell felvállalnia a saját státuszát, kondícióját, természetét, így helyét a lények hierarchikus skáláján.

Ez sok-sok évezred bölcsessége, az antik (primordiális) lélektan öt bekezdésben elbeszélve. Ez jusson eszünkbe az alámerülő Nap láttán. Diotimával mondatja ki a nagy látó, Hölderlin a mi pszichénkből is beszélő kozmogónikus szavakat: "maradandóságot választottak a csillagok, csendes élettel telítve vándorolnak mindig, és nem ismerik az öregséget. Mi a változásban képviseljük a beteljesülést; változó melódiákra osztjuk az öröm nagy akkordjait. Hárfajátékosokként élünk a legősibb lények trónjainál, magunk is isteniek vagyunk – a világ csöndes istenei közt élünk, s múlandó életünk dalával enyhítünk a napisten és a többiek üdvözült komolyságán. Nézz föl, a világba! Nem olyan-e, mint vonuló diadalmenet, melyben a Természet örök győzelmét ünnepli minden pusztuláson? S nem vonszolja-e magával, dicsőítésül, az élet a halált, arany láncokba verve, ahogyan hajdan a hadvezér is magával hurcolta az elfogott királyokat? És mi, mi olyanok vagyunk, mint azok a szüzek és ifjak, akik táncra perdülve, váltakozó formájú dalokat zengve kísérik e fenséges menetet.”

Jó éjt, Nap, viszlát, 2025.