AZ ÁLLAM SZÜLETÉSNAPJA:
HÁNY ÉVES MAGYARORSZÁG?

1. Mi az állam?

Az állam meghatározása sok okoskodónak, illetve a mindent relativizálóknak feladta már a leckét. Lehet-e egyáltalán ugyanúgy államnak nevezni, ugyanazokat az attribútumokat keresni az ókori városkirályságokban, a görög poliszban, Ágoston civitasában, a középkori monarchiákban, egy mai afrikai zsarnokságban vagy az Egyesült Államokban? Van ezek között elsődleges, van ezek között olyan, amelyik természetes? Meggyőződésem, hogy igen: ahogy azt meg tudjuk mondani, milyen a természetes, természeti állam, úgy azt is meg tudjuk mondani, hogy mi az, ami mindenféle államban és államszerű képződményben természetes (természeti), és mi nem.

Sokan absztrakt módon közelítenek persze. Max Weber az üzemként működő politikai intézményt látja benne, Hans Kelsen a pozitív normát. Sokan elkövetik azt a hibát is, hogy a jelenkor kizárólagosságából indulnak ki. Ahogy teszi például pl. Font Márta akadémikus, aki még a XI-XII. századi magyar állam államiságát is tagadja. (Fontot cáfolja: a XI-XII- századi államunkat kétségkívül jellemző külső lehatároltság és diplomáciai elismerés, központi diplomácia, központi törvényhozás, az állam autoritásából fakadó bíráskodás, területi alapú közigazgatás, hadsereg-szervezés és központi hadjáratok, pénzverés, oklevélkiadás, autoriter egyházszervezés [két érsekséggel! Vö. Pseudo-Isidorus], állam-tudat az oklevelek kifejezéseiben [regnum, monarchia] stb., stb.)

Valójában az állam Jellineket követve egy adott területen élő nép(esség) feletti főhatalom, ami persze még mindig egy csomó kérdést felvet: az a főhatalom közjogi/magánjogi? A népesség az nép-e, nemzet-e? Az adott terület letelepedett életmódot feltételez-e? Épp ezért ezt a meghatározást sokan kiegészítgették-pontosítgatták az évek során. Így bizonyos intézményrendszer, szervezeti tagoltság, tudatos (államkénti) külső-belső megjelenés mindenképp szükséges. Samuel Edward Finer például 5 szempontot keres, amikor államról beszél: 1. egy adott terület lakossága 2. specializált szervezet, 3. külső elismerés, belső szuverenitás, 4. öntudat 5. közteher.

A legdinamikusabb definíciót Carl Schmitt adja, aki szerint „az állam a területi zártságban szervezett nép politikai státusza, a nép különös minőségű állapota, mégpedig döntő esetben mértékadó állapot, és ezért a sok elgondolható individuális és kollektív státusszal szemben egyáltalán a státusz mint olyan.” Igen, ez egy hatalmi intenzitás, és az én álláspontom is ehhez áll a legközelebb, amit máris kifejtek. Az állam TARTALMA dinamikus, kerete történelmi változó, de attól még: ÁLLAM!

2. Lehet-e állam egy nem nyugati típusú hatalmi szerveződés?

A magyarság a steppei kultúrkörből lépett az írott történelem színpadára, a felette érvényesülő hatalmi rendet előbb „nomád állam”(Szekfű Gy., Deér J.), majd „nomádállam” (Györffy Gy., Kristó Gy., Szabados Gy.) kifejezéssel igyekeznek azonosítani, illetve az én népi-primordiális államom is ide érkezik meg, de más irányból.

Maradva a nomádállam kérdésénél, Anatoly Khazanov használja következetesen ezt a kifejezést, majd minket a gyakorlatban is érdeklően Walter Pohl a Kárpát-medence három steppei uralmi szerveződését azonosítja ekként. Azt írja: „ezek nagyjából (jóllehet bizonyos egyedi jegyekkel) azt az államtípust képviselték, amely az eurázsiai steppén volt általános, a szkíták idejétől (Kr. e. I. évezred) a késő-középkori mongolokig, és még azon túl. Gyakran sorolják a »nomád« birodalmak közé ezeket, ami leegyszerűsítés, mert a nomadizmus meglehetősen változatos fokozatokat és típuokat foglal magába; különös tekintettel az európai steppei birodalmakra, amelyek népessége (így a kései avarok) inkább letelepült életmódot folytatott, még akkor is, ha a pásztorkodás fontos maradt.”

Tehát: igen, egy nem nyugati típusú, akár nemkeresztény állam is lehet történetileg is állam; a steppei birodalmak a Róma utáni uralmi-hatalmi modell alternatívái, és a kora középkor „nem-római” államiságát jelentik.

3. Van-e őseredeti állam?

Én viszont még ennél is tovább mennék. Mára nagyon meggyőző kutatási eredményeink vannak a természetes jogérzék köréből, így pl. az Ehrenzweig „pszichoanalitikus jogtudománya” által leírt struktúrák tipikusan veleszületett (örökletes) magatartásmódokat takarnak. Izgalmasak az eredmények, amiket a DNS felfedezése, a humángenetika, de már az etológia is szállít: ez utóbbi egy sor, korábban kizárólagosan emberinek hitt magatartásról igazolja, hogy természeti az eredőjük hierarchiától altruizmuson át feladatmegosztásig. Ezeknél is fontosabb azonban a felismerés, hogy evolúciósan, biológiai adottságként vagyunk szabály- és közösségalkotók, így a világ minden táján, minden korban szabályokat, erkölcsöt, jogot, törvényeket alkottak az emberek és társadalmaik.

Mindez elvezet egy természetes társadalmi rendhez, ahol az állam is az emberi természet kiszámítható terméke, hiszen, ahogy Cicero már kétezer éve helyesen felismerte, az állam oka végső soron „az emberek úgynevezett természetes társas ösztönében rejlik.” A természetes társas ösztön: ez az ember mint természet szerint közösségi lény természetes igénye a rend iránt. A maga természetességében így lesz az állam egyrészt társadalmi képződmény, másrészt jogintézmény, Jellinek-i értelemben.

Ha így kezdünk méricskélni, igen messzire jutunk, hiszen ha az emberi történelem természeti, akkor a legjelentősebb vívmányai, a jog és az állam is alapvetően természeti eredőjű jelenség kell, hogy legyen, vagyis az emberi közösségek hajnaláig le kell látnunk. És így is van: a gravetti kultúra (ie. 31.000-25.000) kapcsán Dorothy Garrod a felső paleolitikumban letelepedett, szervezett társadalmi életet azonosít, egy lehatárolt közösség körül (népként). A pavlovi kultúra (ie. 20.000) esetében hatalmas és időben tartós nyíltszíni telepeken, szervezetten (uralom), népekként (etnosz) szerveződő és vallási-kulturális, tehát az identitás területére tartozó emlékek (mítosz) százait hátrahagyó közösségeket látunk. Dolní Věstonice (ie. 24.000), ismét időben tartós koncentrikus telep, kerítés, szobrok, időben közelebb Göbekli tepe a neolitikum hajnalát közvetlen megelőző telepe maga is szervezett jelenlét gigantikus lenyomatát hordozza a tájon.

Nem időzve túl sokat a történelemelőttinél, én úgy látom, hogy a belátott történelem horizontján mindez már szervezetten fog visszaköszönni. Mégpedig három komponensében.

Az első az uralom, hiszen, ahogy Nietzsche mondja, „a hatalom adja az első jogot,” ahol talán Napóleonnak van igaza, és „a hőskorban a legerősebb ember volt a vezér, a civilizált korban a hősök legértelmesebbje”. Nem véletlen, hogy Vespasianus onnantól számolta a saját hatalmát, amikor a légiói kikiáltották, és nem amikortól a szenátus megválasztotta, ahogy Pompeius is a kard jogát tartotta előbbre a papíroknál. Ilyen értelemben a nagy jogbölcselő, Horváth Barna még bátran és helyesen mondhatta ki száz éve a lényeget: „az állam mindig hatalmi czélokra jön létre s ezért fogalma sohasem nélkülözi a nyers erő, a katonai hatalom elemeit”. Ez ma sincs másként. Az állam ott és addig állam, ahol és ameddig rendelkezik a kényszer és kikényszeríthetőség monopóliumával. Nemzetközi jog vagy az EU joga is azáltal létezik, hogy az állam saját maga korlátozza a szuverenitását.

A második az etnosz, az a közösség, amely körül a hatalom meghúzza az actio radiusát. Noha egyesek szerint az első „nemzeteknek” a XVII. századi angolt és a hollandot szokás tekinteni, Liah Greenfeld szerint meg a nacionalizmus Angliában született meg 1600-ra, és „Anglia az első nemzet a világon”, a valóság mást mutat. Persze abban a korban, amikor egy Benedict Anderson képzelt közösségeknek („imagined community”) tartja a nemzeteket, és Hararitól a Lakmuszig ugyanezt visszhangozzák, nem véletlen a zűrzavar, e képtelenségek által korrumpálva a nép, nemzet, natio, nation kifejezéseket. Ehhez képest ha időben visszafele indulunk, azt látjuk, hogy még a nagy középkori ökumenikus összekeveredésben sem veszíti karakterét a nép és jelentését a nemzet szó. A középkori egyetemek (Prága, Párizs) ifjúsága nemzetiség szerint szerveződik, ahogy még a nemzetközi keresztes lovagrendek (pl. Szent János lovagrend) is. Még korábban az angolszász királyok (állam) már a viking támadások ellen is egyfajta nacionalizmus jegyében mozgósítottak (nép), ahogy Nagy Alfréd (849-899) karaktere sem értelmezhető máshogy, de picit arrébb a skót függetlenségi háborúk (1296-1357) is etnikai mozgalomként (nép, nemzet) jelentkeztek William Wallace és I. Róbert (Robert de Bruce) körül. Közjogilag is releváns eredményük, az arbroathi nyilatkozat (1320) egy nemzeti-etnikai függetlenségi nyilatkozat, akkor is, ha ezt a nép- és nemzettagadók egyszerűen elhallgatják. Pedig ha még korábbra megyünk, bizony a dórok, perzsák, rómaiak is a származásukra vonatkozó hagyománnyal definiálják magukat az államiságuk szempontjából, ahogy közjogilag a római ősi comitia intézménye a gensek (akárcsak a germán sippék, szláv varvok vagy Anonymusnál az etnikai magyar 108 nemzetség) irányából, tehát az etnosz felől születik. Még korábban Mezopotámia is a különböző etnoszok egymás elleni harcát tükrözi messze a városállamok horizontja felett (ld. Akkád születését vagy Assziriáét, ugyanígy az etnikai alapú sumer reneszánszot Ur-nammuval!), ahogy az írott történelem elé zuhanva az Usatovo/Tripolye (ie. 3300) vagy a Yamnaya-horizont (ie. 2800) is etnikai közösségek története.

A harmadik az identitás, a mítosz kérdése. Ide csak annyit: kommunista-emberijogos modernkori tévképzet, hogy a fáraót, Egyiptom teremtő mítoszait vagy a germán, magyar mondák által legitimált fejedelmeket (pl. ázok mondája, turul-monda) a kényszer és erőszak tartotta volna fenn. Identitás fonta körbe a közösségek (etnoszok) uralmi struktúráit, erre a mi esetünkben László Gyula szolgáltat bőséges információt. Identitás (mítosz) kérdése az állam és a jogrendszer létjogosultsága mindig és mindenhol.

A lényeg: az államiság és a jog mélyen természeti, annak primordiális alapjait (i) az uralomban, a hatalmi jellegben, a mértékadó egység képessége és intenzitása mint kikényszeríthetőség jelenségében, valamint (ii) visszatérően a létesülő közös származás vélelmében-tudatában (mint etnosz) azonosíthatjuk, amelyhez dinamikusan kapcsolódik a területiség és (iii) sajátos viszonyban áll az identitással, az absztrakttal, hiszen maga az állam is egy absztrakció, mint az identitás többi képződménye.

4. Állam volt-e a Magyar Nagyfejedelemség 1001 előtt?

Az ok, ami miatt a fentieket leírtam, annak a megválaszolása, hogy vajon állam volt-e a magyar uralmi-közösségi struktúra 1001 előtt?

Nos, ami az uralmat illeti, a belső elismertségre (főhatalom) Bölcs Leó (886-912) Taktika című művében félreérthetetlenül rögzíti: Árpádot „nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért, valamint vitézségéért, s rátermett volt erre a tisztségre” – ezért megválasztották fejedelemnek, pajzsra emelték. Mindez az elismerés-felismerés Bölcs Leó szerint nem általános: a szkíta népek sok fő alatt állnak közül „csupán a bolgárok és kívülük még a türkök [magyarok] népe fordít gondot az egyöntetű hadirendre [,,,] és egy főnek az uralma alatt állnak”. A belső elismertség (hierarchia) persze csak egy dolog, külső elismertség nélkül mit sem ér. Erre a kor másik legfontosabb forrása, Bíborbanszületett Konstantin állítása releváns, aki szerint Árpád Türkia nagyfejedelme, megas arkhón (DAI, 40). Sokan vitatták, hogy ez a „nagy fejedelem” nem-e csupán jelzős szerkezet, amolyan szia uram, de Makk Ferenc bizonyította, hogy nem, ez bizony nem udvariasság formula, hanem fokozott közjogi elismertséget rögzítő minőség. Szabados György hozzáteszi, Gézát is ugyanígy szólítják a nyugati források (senior magnus = nagyfejedelem, megas arkhón [ld. Querfurti Szent Brúnó levele]). A külső elismertség pedig, és ezt már én teszem hozzá: szuverenitás!

Az uralmi viszonyokat azonosítva a X. századi primordiális magyar nagyfejedelemség bizony ÁLLAM volt. Erős központi hatalommal, egyetlen nagyfejedelem alatt, ezt a források újra és újra megerősítik. A letelepedés törzsi keretekben történt, de az állami szervezet felül is írta a törzsi kereteket. A központi szerveződés elkülönült tisztségek és funkciók rendszerét mutatja (kende, gyula, horka), ahol még a temetőben is rend van! Sőt, a nyugati hatástól mentes népmesék (Istennyila, kacsalábon forgó kastély, világfa) a mennyek, a túlvilág rétegzettségéről, erre Deér József mutatott rá a két világháború közt. A külpolitika pedig szervezett fellépést és érdemi, aktív diplomáciát mutat a kalandozások korában, ahol az itáliai Berengárral például egy évtizedes segítségnyújtási együttműködés volt érvényben!

Az igazán izgalmas viszont az etnosz, illetve a mítosz (identitás) kérdése. A vérszerződés ebben a kontextusban a közös etnosszá válás, illetve annak megerősítésének az aktusa (alapszerződés) a Kárpát-medence elfoglalása (visszafoglalása) mint politikai program érdekében. A szeri gyűlés: az etnosz vérségi képzetének közös artikulációja jogalkotás (vagy a jogalkotás szimbóluma) formájában a sikeres árpádi bevonulás után, ahol aztán a krónikák szállítják az ideológiát, melyek szerint Árpádék bejövetele tudatos törekvés volt a hun Atilla király örökségét jelentő Kárpát-medence visszaszerzésére és újraszervezésére, a vérség jogán. Ami a mítoszt, az identitás központi tengelyét illeti, a Csodaszarvas-monda nem pusztán valamely uralkodócsalád vagy törzsfő eredetmondája, hanem az egész etnoszé. Értjük ennek a jelentőségét? Ahogy Anonymus ezzel tökéletes harmóniában leírja a Kárpát-medence birtokbavételét: „egy nyaláb fű Alpár homokjáról és egy korsó víz a Dunából”, nos ez a birtokbavétel nem egy uralkodócsalád, hanem egy etnosz általi.

A PRIMORDIÁLIS MAGYAR ÁLLAM MÉG NEM A NÉPPEL SZEMBEN, HANEM A NÉP ÁLTAL JÖTT LÉTRE. Ez hatalmas dolog ebben a korban! László Gyula így fogalmaz: „bizonyos fenntartással azt mondhatnám, hogy a honfoglalók magyar állama népi-családi állam volt s mint ilyen, egyúttal tökéletes érdekközösséget képviselt … szerkezete és rendje azonos volt a magyar nagycsalád rendjével.” Igen, ez az őseredeti, primordiális népi magyar állam, a X. században.

5. Volt-e vérszerződés és annak van-e alkotmányjogi relevanciája?

Az ősi társadalmakban a vérségi kapcsolat jelentette a társadalomszerveződés alapját. A sztyeppén kétezer éven át a legnagyobb fogadalom az andaság, férfiszövetség volt, melynek szemléletes leírását még Hérodotosz adja: az eskütevők megszúrják magukat, vagy kis sebet vágnak testükön tőrrel, s vérüket egy nagy agyagcsészében borral elkeverik. A csészébe ekkor kardot, nyílvesszőt, harci bárdot és lándzsát mártanak, majd a szerződő felek elmondják az esküformát, s megisszák a vért. Kr.e. 500 és Kr.u. 1200 közt ez nem sokat változik, ahogy a Mongolok titkos története rögzíti Jiszügej, Tooril kán, Dzsingisz vagy Dzsamuka esetén, a sztyeppei történeti horizont tehát adott a vérszerződés(ek)nek. A néprajzi vetületet itthon Béres Csaba és Tárkány Szűcs Ernő gyűjtése mutatja be.

Gyorsan egy tévképzetet azonnal helyre kell tenni: a vérszerződés vadidegenek közti fogadalom-e? Nem. Hérodotosz azt írja le, hogy a szkíták egymás között, s nem idegenekkel állapodtak meg ilyen módon (IV, 70). Dzsingisz kán vagy a többi mongol történet is a rokon törzsek, nemzetségek egyesülését rögzíti. Ami minket jobban érdekel, a bizánci forrás (DOI) azt mondja, a hétmagyarhoz csatlakozók és a hétmagyar megtanulják egymás nyelvét, vagyis: a hétmagyar egy nyelven beszélt.

Az andaságnak, vérszerződésnek, vagyis ennek a személyi köteléknek a közjogiasodása, hogy a vérszerződés esküje hozza létre az államot is. Etimológiai érdekesség, hogy Obrusánszky Borbála szerint a vérszerződés elnevezésére az eurázsiai lovas nomád népek az ant, and szót használják, amelyet az etimológiai szótárak eskünek értelmeznek. A Zamárdiban feltárt avar temető egyik övfeliratán ant alakkal találkozunk, amelyet Harmatta János eskünek fordított. Izgalmasabb viszont, hogy a nikolsburgi kódex végén fennmaradt rovásábécé maga is rögzít egy (a)NT, (e)NT hangalakú jelet, ami nem betűjel és nem is ligatúra (egyberovás). Ez a kis írásomhoz társított egyetlen kép. Ráadásul valamiért annyira fontosnak tartotta ezt a jelet a kódex készítője, hogy még azt is megjelölte, hogyan írták eleink ezt az (e)NT hangalakú jelet, capita dictionumot (tprs, vagyis temporius jelöléssel).

A vérszerződés valóságossága tekintetében érdemes elolvasni a bizánci forrást (DAI): „Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig az ő nemzetségéből lesz Turkia fejedelme”. Ez lényegében szó szerint ugyanaz, amit Anonymus a vérszerződés első pontjaként rögzít: „maguk és utódaik fejedelme mindenkor Álmos nemzetségéből származzék”. A DAI tovább (178-179) azt írja: „a türköknek ez a nyolc törzse nem hunyászkodik meg a maga fejedelmei előtt, de megegyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal harcolnak.” Óriási ennek a jelentősége! Erős központi hatalom szorítja háttérbe a törzsfők hatalmát, és mindez egy alávetéssel, megegyezéssel történt. A vérszerződés(sel egyenértékű) megegyezés tehát forrásoldalról kikövetkeztethető.

A másik tesztje a vérszerződés valóság(osság)ának, hogy tovább él-e a vérszerződés? A magyarokkal ellenséges Freisingi Ottó még 1147-ben is azt mondja, kevés a város, a nyarat sátorban töltik a magyarok (félnomád steppei állam!), ám a megyei bevételek 2/3-a a királyi kincstárba megy, a pénzverés csak a királyé, senki még csak suttogással sem meri a királyt megsérteni – ez szinte szó szerint az Anonymus által leírt vérszerződés szövegének 1. cikke, az alávetés. Továbbmenve, Freisingi Ottó szerint amikor hadat akar vezetni az uralkodó, mind ellenkezés nélkül egyesülnek seregében, a katonai rendből valók csak a legsúlyosabb okból mernek otthon maradni – ez bizony Anonymus 2. cikke, a közös szerzőképesség. Tovább Freisingi szerint, a király körül gyűlnek össze hogy az ország, az állam dolgait hosszasan tanácskozva megtárgyalják („de suae rei publicae statu”) – ez bizony Anonymus 3. cikke. Freisingi tovább: ha az ispánok közül valaki mégis felségsértést követ el, akármilyen alacsony rangú udvari szolga elfoghatja – ez Anonymus 4. cikke.

Ami pedig az Anonymus által leírt ötpontos vérszerződés ötödik cikkét, az ellenállási záradékot illeti, az mintha 1041-ben (Aba Sámuel), 1046-ban (Vazul-fiak) egyaránt működne… Már csak halkan jegyzem meg, az Aranybulla ellenállási záradéka ebből az irányból, tehát időben előre is értelmezhetővé válik, nem csupán visszafele, rendi-kiváltsági magyarázatokkal. A vérszerződés tehát valóságos közjogi aktus, méghozzá a magyar államiságunk origója!

6. Következmények

A fentiek miatt úgy gondolom, hogy a vérszerződéssel egy primordiális állam jött létre: közös fejedelmet választanak (uralom / központi hatalom) az egy nyelven beszélő törzsek (etnosz), akiknek közös az identitása (mítosz: ld. Csodaszarvas-monda), sőt, az államalapítás aktusa mellett annak célját is rögzíti Anonymus: elfoglalni (visszafoglalni) a Kárpát-medencét. Ott a területiség mint az alkotmányjogi aktus teleológiája! Ebbe integrálódik a sztyeppei hagyományban és a hun identitásban is többé-kevésbé osztozó továbbélő köz-avarság.

Mindez közjogilag a történeti alkotmány origója. A keresztény államiság a Szent Korona-tannal már ebbe a primordiális államba érkezik bele, erre épül rá. Deér József nem véletlen mondja: a főhatalom korlátlansága pogány örökség, az alattvalók közügyekbe való „alkotmányos” beleszólási joga már a kereszténységből ered. Váczy Péter ilyen szellemben teszi hozzá: István nem a germán jogot ültette át, hanem a sztyeppei nomád egyeduralkodói módszert rendelte keresztény célok megvalósítására. Ha úgy tetszik, ez pogány-keresztény hatalmi szintézis a nép és államrend vonatkozásában. Alighanem megengedhető egy olyan feltevés is, hogy a keresztény államreform után a Szent Korona (=állam) alighanem nem fokozatosan válik el az uralkodó személyétől és válik intézménnyé, ellenkezőleg. Sőt. Azért hiányozhatott nálunk teljesen a hűbériség, mert az egész társadalom, az etnosz primordiálisan államosítva volt. Nem alakult ki a nyugati típusú örökletes ispán (mint egyfajta gróf), hanem erős steppei ihletésű, primordiális hatalom marad István után is.
A tanulság hármas.

Az első a kivételesség: a magyar állam születése népi, szemben a nyugat-európai, sokszor tisztán dinasztikus államalakulásokkal: az etnosz, a magyar nép hozza létre saját magából, saját magának az államát! Itt a nép alkot államot: primordiális állam és nép szintézise

A másik a kizárólagosság: a steppei eredetű népek közül csak a magyarság alapított nyugat-európai típusú államot, és fejezte ki annak ismérveit a XI. századtól kezdve a latin nyelvű keresztény írásbeliség fogalomrendszerének keretei között.

A harmadik a folyamatosság: (i) a magyar nép és a magyar nép változatlan közép-európai jelenléte (ii) a magyar állam és annak megszakítatlan közép-európai jelenléte legalább 895-től!

7. Minek írtam ezt le?

Miért írtam ezt le a keresztény államiság ünnepén? Ez vajon valami blaszfémia akar lenni? A legkevésbé sem. Viszont István nem a kezdet: nem az államalapítás, hanem egy már meglévő államiság kontinuitásában egy nyugati-keresztény fordulat.

Amúgy igen sok idegennel, nagyon sok elfolyt magyar vérrel, és a németek és magyarok közti harccal, ahogy a pannonhalmi oklevél szól a korabeli eseményekről. A későbbi Képes Krónika a betelepített német és itáliai lovagokkal kapcsolatban írja: „az ő tanácsukkal és segítségükkel kerekedett a király a magyarok fölé; sok nemes magyar jutott csúf szolgaságra, akik Koppány vezérhez húztak”. A nyugati hatalmi modell és ideológia átvételével a szeniorátus elve szerint szerveződő primordiális népi állam legrátermettebb vezéreit, bőit maga vágatja le, Koppányt egyenesen felnégyelteti (olyan forrás amúgy nem létezik, hogy Koppány megkeresztelkedett volna), helyükre külföldiek kerülnek, miközben a kardforgató szabad magyarok tömegei ekkor kezdenek a nyugati feudális modell szerint tömegesen lesüllyedni, ők lesznek a későbbi jobbágyság. Tanuzaba pedig az ősi rendhez ragaszkodva ott pihen élve eltemetve az abádi révnél, mint minden ízében szimbólum. Ám ez már történelem.

Itt most közjog és államtan a téma, és a lényeg: István nem új államot hozott létre, hanem a meglévőt nyugatosítja. A fordulata viszont közjogilag mindenképpen a vérszerződés által már korábban létrehozott primordiális népi államiságba létesült bele. Ez ma mind együtt vagyunk. Ezerkétszáz év államiság, közjogi szervesség, felölelve minden kínt, ellentétet és vért: egy istenadta, örök nép politikai státusza és különös minőségű állapota.

Éljen hát soká Magyarország, akkor is, ha nem ma van a “születésnapja”; ha már István alatt is réges-rég állam volt - méghozzá nem is akármilyen. Isten éltessen, Magyarország!