JÚLIUS 22:

Ezek itt Nándorfehérvár ódon várfalai, ahol 570 éve, vagyis több mint fél évezrede, 1456-ban ezen a napon Hunyadi János kitört a három hete ostrom alatt tartott nándorfehérvári várból és sorsdöntő győzelmet aratott a török felett. A győzelem ezeknél a falaknál majd’ hetven évre ténylegesen megállította a török további európai terjeszkedését és a hódító törekvéseit a magyar élettérben. Ez óriási dolog, főleg ha a következő, szomorú évszázadok eseményeit nézzük. Persze az egykori várból mára eleve nem sok minden maradt meg korabeli állapotában.

Nem is csak azért, mert az ágyútűzben az akkori várfalak nagyrészt leomlottak, hanem az a félezer év formálta át, ami még ezután következett, kezdve a vár 1521-es török bevételétől egészen az első világháborúig. Kevésbé van a köztudatban, de az első világháborúban kétszer is elfoglaltuk Belgrádot és három évig tartottuk megszállva. Hunyadi korából egyes falszakaszok mellett Lazarevics István által épített Despota-kapu és a Zindan-kapu áll még mementóul az olyan emlékezőknek mint jómagam is.

A falak tehát részben már ledőltek, részben átépítették őket félezer év alatt, ám a félezer évvel ezelőtti tanulságok időtállóbbak, mint maguk az ódon falak. Hunyadira és diadalára akkor is emlékezni fogunk, amikor már egyetlen tégla, egyetlen kő sem fog állni ezekből az egykori falakból. Persze mindenki mást hangsúlyoz az eseményekből, van itt européerkedés, a magyar sereg multikultizása, de a Parlamentben napi csatározásként előkerült Kapisztrán neve is. Elmondom innen az ódon az egykori nándorfehérvári vár kőhalmai alól, mi számomra a három mélységes tanulság. A nem szokványos tanulság, mely a köveknél is időtállóbb.

1. URALOM: Hunyadi, a nagy kiemelkedő

Hunyadi a természet szerinti nagy kiemelkedő, primordiális vezér, aki ezen a napon beteljesítette a természet szerinti küldetését. Ez az első tanulság, erre emlékezem itt a régi falaknál.

Hunyadi útja ugyanis célirányos és pontosan ide mutat. Már az 1442-ben vívott szebeni csatájában 20.000 török lelte halálát. A vesztes török Mezid bég fejét Hunyadi elküldi a szultánnak. Elegáns belépő. Később Vaskapunál a ruméliai török elithadsereget mészárolja le. Hunyadi csillaga ekkor már emelkedőben, ami nemcsak azt bizonyítja, hogy az etnoszban való gondolkodásnak vagy a férfias ideának egy kisiklott korban is van létjogosultsága, hanem azt is, hogy egy ilyen elátkozott korban is utat tör a természet szerint való nagy akarat. Mire eljön Hunyadi 1443–44-es balkáni hosszú hadjárata, már igazi, népszerű, alulról jött népi hős. Kiemelkedése természeti törvény, az idoneitás jogán. Szegedre tömegek sereglenek a fogságból hazatérő vezér elé. Hunyadi zseni, és mint ilyen, elképesztően népszerű.

Így kezdi majd meg élete főszerepét: a nándorfehérvári diadalt. A Homo maximus, a nagy kockára tett életének egyfajta titokzatos isteni mércét sejtető betetőzése éppen Nándorfehérvár, 570 évvel ezelőtt, ezen a napon. A nagy kockára tettek azonban mindig üstökösök, csak rövid ideig világítják be az égboltot. A csata után két héttel már halott, de az üstökös betöltötte pályafutását. Üzenete, mint minden nagy rátermettnek, minden nagy kiemelkedőnek pontosan az, mint a Szépmező Szárnya népmese tételmondata: a világon élni csak hősként érdemes.

2. ETNOSZ: Hunyadi, a népi hős

A második, legalább ilyen messzire mutató tanulság a győzelem népi-etnikai identitás (vissza)erősödésében játszott szerepe, mely rendi helyzettől függetlenül mozgósította az etnikai magyarságot. Erre pedig valamiért kevéssé figyelünk. Pedig nem véletlen, hogy alig másfél év múlva, Hunyadi fiának, az ifjú Mátyásnak a nyugati országhatártól sorfalat álló közrendű és paraszti magyar tömegek ezt kiáltozták a kortárs Bonfini szerint: „éljen Mátyás, a mi reménységünk!… Ő szabadít meg minket az idegenek kegyetlen uralmától! Ő győz majd, miként atyja, a törökön! Ő védelmez meg minket a csehek rablásaitól és pusztításaitól! Ő űzi ki a lengyeleket és töri meg a németek gőgjét!”

Hunyadi ezt, a rendi osztályhelyzetet széttörő népi-nemzeti identitást katalizálja. Ez az általános nemzeti óhaj kényszeríti ki hamarosan, hogy a budai várban a népharagtól reszkető nemzetközi nagyurak nem mertek útjába állni „Isten és a nép szavának”, ahogy ugyancsak a kortárs Bonfini mondja. Hiába nem voltak ekkor modern értelemben vett nemzetek, az etnosz ekkor is valóság, ahogy azt a velencei követ levele 1459-ből is világossá teszi. A levél szerint az idegen érdekeket szolgáló nagyurak felbujtására az országra törő Habsburg Frigyes császár ellen ekkor ugyanis a “magyar nyelv és a magyar név”nevében szólít népfelkelésre Mátyás király.

Óriási jelentősége van ezeknek a tényeknek, és a következő évek jogalkotása is világossá teszi, hogy itt a magára etnikai egységként, valamiféle természeti értelemben vett nemzetként tekintő magyar identitás erősödött meg újra. Talán a pozsonyi csata és a X-XI. század óta nem jutott ennyire a felszínig, a közjogig! Így egy emberöltő múlva Ulászló már arra vállal kötelezettséget, hogy nem juttat egyházi javadalmakat idegeneknek, csakis magyaroknak, egy 1523-as törvény megkülönbözteti a magyar etnoszhoz tartozókat azoktól, akik szintén a Szent Koronának vannak alávetve, de nem magyarok; egy 1525-ös törvény pedig a tisztségviselésnél egyenesen a magyar nemzethez tartozók elsőbbségét írja elő.

Ezt mind a török szorongatottság és maga a nándorfehérvári diadal is alakította. Sőt, leginkább maga Hunyadi János, a népi hős. Az etnosz önmagára ismert benne, és a nemzeti közakarat repíti a csúcsra, a kormányzóságig. Ez a második tanulság, erre is emlékezem ezeknél a régi falaknál. Átok reá, aki Hunyadi Jánost oláh kenézezi.

3. MÍTOSZ: pótolhatatlan halhatatlanság

A harmadik tanulság az örökkévalóságé: Hunyadi ugyanis ezen a napon belépett a mitikus időbe, az őseredeti, teremtő mítoszok világába, a kollektív cselekvést adó identitás forrásvidékére. A közös identitásunk terébe.

Márpedig az ember legnemesebb tulajdonságai az identitás területére tartoznak, abból a meggyőződésből fakadva, hogy az emberi közösségek,melyekhez láthatatlan kötelékek, felelősség és kötelezettség fűz, átérnek a mitikusba, az emberfelettibe. Időtlen idők óta. Ez rendkívüli tettekre, nagy erőfeszítésre, akár önfeláldozásra sarkall, és mítoszként fűzi össze a nemzetségek egymás utáni sorát néppé és nemzetté.

A magyar kollektív mítosz: él és időtlen. A szarvast űző harcos Hunorral és Magyarral, mint az egész nemzet - és nem pusztán egy uralkodócsalád - mondájával, vagy a nyugati és keresztény népek számára szitokszót jelentő Atilla neve mint a magyar hagyomány pozitív hőse. Csaba királyfi, Keve háza, vérszerződés, aztán a görög óriást legyőző büszke Botond, a bajor királyt szolgájaként a másvilágra vivő Lehel, Tanuzóba vértanúsága, Bálványosvár mondája vagy a hősi halált elkerülő hét “gyászmagyar” szégyene mind-mind a részei a magyar nép, a magyar nemzet kollektív mítoszának. Annak az identitást adó kollektív mítosznak, melyet, mint Anonymus írja felháborodottan a gestájában, még az ökumenikus (univerzalista!) középkorban is makacsul éltetve adtak tovább a parasztok “csacsogó történetei”, dacolva a kor ökumenikus globalizmusával, és fognak dacolni a mai, woke-liberális globalizmussal is.

Hunyadi ott, akkor, amikor a rendkívüli pillanatban sikeresen dacolt a Sorssal és idővel, részévé vált ennek a kollektív, magyar népi mítosznak. Beépült abba és örökkévalóvá vált, a következő századok pedig úgy beszélték tovább Hunyadi hőstetteit, ahogy majd Mátyás király történeteit, előtte pedig Hunor és Magor, Lehel meg Atilla csodás mondáit. Hunyadi János a “csacsogó történeteinkbe” épült, az identitásunk, a mítosz részévé vált, a déli harangszó pedig mintegy külső szimbólum is naponta emlékeztet e halhatatlanságra. Ez a harmadik, az időtálló tanulsága e napnak az ódon várfalak alatt.

Uralom-etnosz-mítosz: ezek Hunyadi János időtálló tanulságai a számomra. Pótolhatatlan halhatatlanság, kísérletező végtelen erő.

1456.