Makón is árad a szeretet…

A reggel hűvös volt, de tiszta. A gyógyszertár előtti járdán álltunk négyen: képviselőasszony társammal, két segítőnkkel és egy összecsukható asztallal, amelyen a papírok szép rendben sorakoztak. A város lassan ébredezett. Az emberek jöttek-mentek, ki receptért, ki fájdalomcsillapítóért, ki ügyeket intézni, ki csak egy rövid beszélgetésért.

Aláírást gyűjtöttünk Czirbus Gábor képviselőtársam, országgyűlési képviselő - jelölt indulásához az április 12-i választáson. Nem volt benne semmi rendkívüli. Köszöntünk, megszólítottunk, válaszoltunk az embereknek. Voltak, akik csak biccentettek, mások megálltak, kérdeztek, majd tollat ragadtak, aláírtak nekünk. A beszélgetések oldottak voltak, emberiek. A politikai szándék mögött ott volt a hétköznapi kíváncsiság és a személyes hang.

A jó hangulat közepette tűnt fel ő.

Középkorú, jól szituált, szőke hölgy. Határozott léptekkel közeledett, tekintete végigpásztázott bennünket. Nem kellett szólnia, a pillantása már üzent: mi nem tartozunk az ő világához.

Amikor elhaladt mellettünk, félhangosan, de éppen elég hangosan ahhoz, hogy halljuk, odavetette:

– De jó látni a vesztesek arcát!

Egy pillanatra csend lett körülöttünk. A járda forgalma ment tovább, mintha mi egy külön buborékban állnánk. Nem éreztem haragot. Inkább valami furcsa kíváncsiságot. Ránéztem, és – talán túl könnyedén – így feleltem:

– De jó látni a szép sapkáját.

A mondat alig hagyta el a számat, amikor megfordult. Mindkét kezét felemelte, középső ujjait kinyújtva. Az arca eltorzult.

– A kurv@ anyádat! – kiáltotta felém, karjait hevesen rángatva.

A szavak keményen csapódtak a reggeli levegőbe. Nem a hangerő volt meglepő, hanem a düh tisztasága. Mintha nem is nekem szólt volna, hanem valami bennem jelképezett dolognak.

Meghatódva – igen, talán ez a legpontosabb szó – a hölgy „szeretetétől”, csendesen csak ennyit mondtam:

– Anyukám sajnos már meghalt.

Egy pillanatnyi szünet következett. Azt gondoltam, a mondat legalább egy árnyalattal puhít majd a helyzeten. Tévedtem.

– Nagyon jó! Örülök neki! – érkezett a válasz.

És ezzel továbbment.

Mi ott maradtunk az asztal mögött, a papírok fölött, a város reggelében. Az emberek tovább jöttek-mentek. Néhányan látták a jelenetet, mások nem. A beszélgetések folytatódtak. Az aláírások pedig szépen gyűltek.

Nem írtam volna le ezt a történetet, ha nem a halott édesanyámat gyalázza a hölgy.

A politika része a vita, az ellenvélemény, még a szenvedély is. De van egy határ, amely túlmutat pártokon és választásokon. Egy határ, ahol már nem a közélet beszél, hanem valami más: személytelen gyűlölet, vagy talán egyszerű kegyetlenség.

Azóta is ez a kérdés motoszkál bennem:

Komolyan lehet örülni más ember gyászának, édesanyja elvesztésének??? Ember! Ember? Ember.

Hajrá Czirbus Gábor!