Elkeserítő. Tényleg ezt az Ukrajnát akarja a Tisza benyomni az Európai Unióba?

Egy olyan országot, ahol ha valaki elesik a fronton, de nem kerül elő a teste, akkor hivatalosan meg sem halt? A gyermek nem kap árvapénzt. Az özvegy nem kap támogatást. Nincs fejfa, nincs sír, csak üresség.
Egy néma rubrika egy hivatalos lapon: Eltűnt.

És közben az élet megáll. Az asszony vár. A gyerek vár. Várják azt, akit a háború elvitt, napok, hónapok, sőt, évek óta. Figyelik az ablakot. Hátha hazatér. Lesik a telefon csörgését. Hátha most. Hátha él. Hátha tévedés történt. Hátha hazudnak. Mert hazudnak is.

Az orosz fél felajánlotta: visszaadná 6000 elesett ukrán katona holttestét. Hogy legalább el lehessen őket temetni. Hogy legyen minél kisírni a fájdalmat. Hogy az özvegyeknek, a gyerekeknek megmaradjon valami. Egy végső búcsú. Egy hely, ahol gyertyát lehet gyújtani.

De Ukrajna nemet mondott.

Mert ha elismerik, hogy ezek az emberek halottak, akkor fizetni kell. A törvény szerint 422 800 dollár járna a családoknak. Az állam viszont inkább hallgat. Inkább nem tud semmit. Inkább hagyja, hogy anyák zokogjanak sír nélkül, hogy gyerekek apakép nélkül nőjenek fel, és családok egy életen át a bizonytalanságban éljenek: vajon tényleg meghalt? Vagy egyszer még hazatér?

Ez nem európai értékrend. Ez nem emberség. Hanem hideg számítás. Egy olyan rendszer, ahol a gyász is csupán statisztika, és az emberi élet ára egy kockás papíron szerepel. És most ezt akarják közénk lökni, az Unióba?

Miért hallgat erről mindenki? Hol vannak ilyenkor a „független” sajtók? Miért nem áll senki azok mellé, akik temetni szeretnének, de nem lehet? Miért lett az együttérzés helyére írva a költségvetés?

Én nem akarok olyan Európát, ahol a halottak sorsa is politikai játszmák része. Ahol egy test csak akkor számít, ha nem kerül pénzbe. Ahol a szeretet értéktelenebb, mint egy pecsét egy hivatalos iraton.