Az elmúlt napokban közellenséggé lépett elő az Újpest egyik ikonja Véber Gyuri barátom.
Gyuri hibázott, nyomdafestéket nem tűrő szavakat használt, amiket egy „bátor” lesipuskás titokban felvett és névtelenségét „hősiesen” vállalva a sajtó rendelkezésére bocsájtott.
Derült égből villámcsapásként hasított a médiában a hallatlan cirkusz. A felháborodás jogos, így nem lehet beszélni. Gyuri nem először beszélt úgy, ahogy nem szabad, mindenki ismeri, hogy nála nincs középút, a szenvedélye sokszor mindent visz. De nemcsak szenvedély van, az edzői munkájában is eredményeket ért el, ez alapján is sokan szeretik, tisztelik.
Az angol nevelő, a német zongora körül, francia nyelvkönyvvel kergetett minden érzékeny lelket a magyar sportban és döbbenten eszméltek rá kicsik és nagyok, hogy egy újpesti vagány borzasztó szavakat használt.
Nem Uraim és Hölgyeim! (ott a sajtóban is azok, akik egy emberként rohantak rá Gyurira, akitől korábban persze interjút és barátságot kértek, és akik közül volt, aki Újpesti Bunkó címmel is szükségét érezte belé rúgni). A jelenség nem egyedi, sajnos létezik, a magyar sportban (is) réges-régen káromkodnak. Nemcsak Újpesten és nemcsak Véber Gyuri. Végig lehetne járni a stadionokat, sportcsarnokokat és belehallgatni a mérkőzések hangulatába, igazán cifra mondatokon lehetne csámcsogni. Ikonok, legendák magyarázhatnák a bizonyítványukat!
Véber Gyuri tettére nincs mentség, nem szabad így beszélni, edzőként különösen nem. Véber egyébként a felnőtt csapatával beszélt így nyilvánosság előtt, amit a szivárogtató szerint gyerekek, szülők is hallhattak. De így nem beszélünk felnőttek előtt sem! Elnézést kért, az Újpest figyelmeztetésben részesítette, tisztázta a kérdést.
Öt fiúgyermek édesapjaként, az elmúlt lassan 20 évben hokipályák és focipályák mellett töltöttem a hétvégéim közül igen sokat. Rossz hírem van: a gyerekeknek is cifra szavakat használnak edzők, nézők és a szülők is. Visszatérő élmény ma is gyerekmérkőzésen a minősíthetetlen káromkodás, a bíró szidása, az ellenfél ócsárlása. Régóta mondjuk többen, hogy tenni kéne valamit, nem normális, hogy gyerekmeccsen a szülők sértegetik egymást, gyerekeiket sportszerűtlenségre biztatják, néha össze is verekednek. Hangsúlyozom, mindezt gyerekmérkőzéseken. Oda is mehetne „a bátor” rögzítő, sajnos lenne anyag bőven.
És persze mi a külvárosban, én is öt sportoló fiúval, lila-fehér szívvel folyamatosan harcolunk az ellenfelekkel a magunk módján, de bunkók nem vagyunk. Nem beszélünk úgy, mint Gyuri, nem vesszük fel titokban az ellenfelet, hogy ezáltal magunkat szentté emeljük, hanem ha bajunk van vele, kihívjuk, elmondjuk, megbeszéljük. Nyíltan, néha veszekedve, akár kicsit káromkodva is, (amire persze utólag sem vagyunk büszkék), mert a pillanat hevében az indulat is előjöhet. Sokszor aztán elnézést kérünk, kezet is fogunk, mert ilyenek vagyunk.
Gyurinak meg újból és újból elmondjuk, hogy ezt így nem lehet, de ettől ő még örökre a mi labdarúgó legendánk marad. Ha hibázik, ahogy eddig is, megfizeti a hibának az árát, de a teljes balhét nem viheti el, mert nem ő egyedül a hunyó. Véber Gyurit nem akarom felmenteni, amit rá mért a sors, azért ő viseli a felelősséget, de ajánlom mindenkinek, hogy a saját háza táján is sepregessen. ️