EDDIG MINDENKI SZIGETELHETETT.
LASSAN MÁR CSAK SZIGETELNI LEHET?

Vidéki kisvárosban felnőve a Sziget számomra sokáig nem egyszerű fesztivált jelentett. Egyfajta beavatási rítust. A távoli fővárosiakhoz való tartozás ígéretét: azokhoz, akik máshogy öltöznek, másként beszélnek, más kulturális mintákat követnek és minden negatív következmény nélkül mondhatják, hogy vidékre ,,lemennek”. Úgy tűnt, kortársaim jelentős része is a Szigetre készül: arról mesél, ott gyűjt életre szóló történeteket és - a közös élményeken keresztül - barátokat, ami ezek alapján kevésbé státuszszimbólum, sokkal inkább a közösséghez tartozás egyik feltétele.

Márpedig a gyerekkorból felnőttkorba vezető kamaszkori átmenet egyik legfontosabb sajátossága, hogy a család fokozatosan elveszíti kizárólagos identitásképző szerepét, miközben a teljes értékű felnőttlét - az egzisztenciális önállóság, a felelősségvállalás és a döntési autonómia - még formálódik, korántsem adott. Ebben a köztes állapotban a kortárscsoport elismerése könnyen válik meghatározó erővé. Aki kimarad a közös élményekből, az nem egyszerűen egy eseményről marad le, hanem a közös beszéd, emlékezet és a közösségi identitás egy szeletéből is kiszorul. Küszöbként azonosítottam, ezért jelentett tudattalan célbeteljesülést, amikor végül átléptem.

Már az első alkalommal meglepett a valóság és a róla alkotott kép közötti szakadék, amit éppen olyan rozoga és életveszélyes híd köt össze gondolatban, mint a valóságban. Barátságtalanul hatott a végeláthatatlan sorokban hömpölygő, egymás számára teljesen idegen emberek tömege, az önuralom tudatos - és sokszor külső hatások által előidézett - felfüggesztésének szabadságként való értelmezése. A kitaposott föld, a szeméttel, gyomorirritáció miatt visszaáramló beltartalommal és vizeletszaggal keveredő fesztiválkörnyezet, a színpad előtti levegőtlenség vagy éppen a távolság miatti élvezhetetlenség fokozatosan lebontotta bennem azt a romantikus képet, amelyet korábban a fesztiválhoz társítottam.

A VIP-részleg sem kivétel. A lényeg ott kevésbé a zene, sokkal
inkább a kapcsolatok ápolása, építése. Aki ,,számít”, az a tulajdonos Michelin-csillagos éttermében a belépőjegy árát már vélhetően lefogyasztotta, a Sziget-jegyet ezért ingyen megkapta, hogy megerősítse: az ottani jelenlét önmagában státusz. Ez a mezei fesztiválozók számára is megteremti az egységélmény illúzióját, miközben maga a fesztivál egyre inkább önmagát legitimáló társadalmi eseménnyé válik. Nem ügyetlenül.

A modern tömegkultúra sajátossága pontosan az, hogy nem egyszerűen szórakoztat, hanem identitást kínál. Guy Debord ezt a spektákulum társadalmának nevezte: olyan világnak, ahol az ember már nem elsősorban cselekszik, hanem részt vesz, jelen van, fogyaszt, és ebből a jelenlétből vezeti le önmaga jelentőségét. José Ortega y Gasset ennél is korábban figyelmeztetett arra, hogy a tömegtársadalom embere egyre kevésbé alkot, inkább birtokolni akarja a közösségi élményeket, miközben azok létrejöttéhez maga alig járul hozzá.

A fesztivál ebben az értelemben nem oka, hanem tünete ennek a folyamatnak. Az ideiglenesen felépített város néhány napra azt az illúziót kelti, hogy közösség születik. Valójában azonban amikor nem hagyomány, nem közös munka és nem közösen viselt felelősség kapcsolja össze az embereket, hanem az egyidejű fogyasztás, akkor nem csoda, hogy ez a közeg legalább olyan gyorsan bomlik fel, amilyen gyorsan létrejön. Közösség helyett tömeg, mélység helyett felszín, teljesítmény nélkül pedig marad a részvétel.

'93 óta a fesztivál is nagy utat járt be. Még nem érte el a krisztusi kort, amikorra dominánssá váltak a gyökereiket vesztett fesztiválozók, akik a hovatartozás iránti vágytól vezérelve, a teljesítmény nélküli fogyasztásra épülő identitás ígéretében ringatva magukat, a férfiasság és a nőiesség természetes méltósága helyett sokszor önmaguk drámai karikatúrájává váltak.

Akkor döntöttem el, hogy nem megyek többet. Pedig akkor még messze volt tőlem az anyaság ígérete, amikor a Sziget ideje alatti közlekedés terhei, az éjszakák decibelekkel járó rezonanciája és a városkép átalakulása inkább a távolságért, mint az ottlétért vállalandó teher viselésére ösztönzött.

Azóta évek teltek el. És az idő nemcsak múlik, perspektívát is ad.

Ugyanis ma - különösen a világjárvány óta - már arra lehetünk figyelmesek, hogy emberek százezrei nem a fesztiválok ideiglenes világában keresik identitásukat, hanem gondosan építik saját otthonukat. Dolgoznak, kiskerteket gondoznak, a hőség napjaiban - ha kell, az összegyűjtött esővízen is túl - öntözéssel óvják azt, amit az év többi napján termelnek, termesztenek. Napelemet telepítenek, klímát beépítenek, de korántsem azért, hogy kényelmesebben hűsöljenek, hanem hogy az aszfalttenger közepén elviselhetővé tegyék a nyári hőséget. Egyszóval: nem egy néhány napra létrehozott mesterséges közegben keresik önmagukat, hanem hosszú évtizedekre igyekeznek berendezni az életüket, életterünket.

Éppen ezért különösen visszásnak tartom, amikor ugyanaz az áradás, amely a termelő beruházásokat, a gyárakat és az ipari infrastruktúrát nyomás alá helyezi, készségesen biztosítja a fesztiválok működéséhez szükséges energiát, miközben a hétköznapi családok energiaellátását egyre magasabb költségekkel és növekvő bizonytalansággal terheli.

Ha valamit, akkor a kettős mércét teszi hatalmi szóvá a változás?

Nem emelem fel a hangom a szórakozás ellen és nem vitatom azt sem, hogy sokak számára egy nyári fesztivál hozzájárul a megélhetésükhöz, enyhít a mindennapi terheiken. Ilyen embert személyesen is ismerek. Az sem zavar, hogy külföldiek ezrei érkeznek Budapestre, még akkor sem, ha közben olyan dolgokat tesznek, amelyeket saját hazájukban talán még gondolatban sem kísértenének. Egyedül törvényt ne sértsenek!

A kérdés valójában azon áll vagy bukik, hogy miközben a termelő gazdaságot, a kohéziót teremtő családokat és a mindennapi élet infrastrukturális feltételeit egyre nagyobb terhek feszítik, addig érintetlenül hagyják a jelentős fogyasztás látványos tereit. Mintha a politika azt üzenné: a ,,kenyér” előállítása egyre nehezebb lehet, de a „cirkusz” zavartalanul működhet.

Megsúgom: cirkusz eddig is létezett. Lehetett hangoskodni, politikai vezető fejbe lövését imitálni, botrányt kelteni vagy éppen az önfeledtség és az önkívület határán szórakozni. De akkor nemcsak ott volt szabadság. A szórakozás mellett biztosítottak voltak a hétköznapok feltételei is: a kiszámítható energiaellátás, a megfizethető rezsi, működő gazdaság és a munkából fakadó egzisztenciális biztonság.

Ha ezek közül az elsőt elveszik, a második drágább lesz, a harmadikat bizonytalanná teszik, miközben azt mondják, hogy a fesztiválok reflektorfényei vagy az áradás felett üzemelő szállodák légkondicionáló berendezései zavartalanul működhetnek, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: ez a változás hova vezet?

A szabadság nem az, hogy néhány napig bármit meg lehet tenni egy fesztivál kerítésein belül. A szabadság ott kezdődik, ahol az ember magabíró, képes önmagát, családját és közösségét fenntartani, ahol van energia a házban, víz a kutakban, munkahelyek az országban. Minden más ebből fakad.
És ha a változás ezt tagadja, akkor szabadság kell, ami ezt biztosítja!