KI LESZ A KÖVETKEZŐ?

Podmaniczky Endre szavaival élve: ,,Kötelesség tekintetében nincs ellenzék és nincs többség, hanem képviselők vannak." E gondolat különös jelentőséget nyer az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény és az azzal összefüggő egyes törvények költségcsökkentéssel kapcsolatos módosításáról szóló T/100. törvényjavaslat mai elfogadását követően, amelyet a Tisztelt Ház 189 igen szavazattal támogatott.

Az Országgyűlés tehát már döntött, a szavazás lezárult. Jelen írás ennélfogva nem törekszik a döntés befolyásolására. Célja kizárólag az, hogy felhívja a figyelmet a rendezetlen kérdésekre, a várható következményekre, valamint feltegye a kérdést: vajon a meghozott intézkedés nem idéz-e elő súlyosabb problémákat annál, mint amelyeket orvosolni kíván.

A kérdés vizsgálata azért is indokolt, mert a képviselői, közjogi tisztségviselők díjazása mindig kényes, félremagyarázható, sőt, a közélet egyik legérzékenyebb témájának számított. A közvélemény jelentős része hajlamos a tiszteletdíjakat kizárólag költségként vagy kiváltságként értelmezni, miközben történeti perspektívából szemlélve azok létrejötte éppen a népképviseleti rendszer társadalmi bázisának kiszélesítését és a politikai függetlenség biztosítását szolgálta.

Fontos tehát, hogy azok a gondolatok is megjelenjenek a közéleti párbeszédben, melyek rámutatnak a tiszteletdíj mérséklésének lehetséges következményeire és arra, milyen utat nyithatnak meg ezzel más
közszolgálati, választott vagy kinevezett tisztségek, illetve hivatások honoráriumának újraértékelése előtt, továbbá milyen kockázatokat hordoz, ha ezek a hivatalok egyre kevésbé lesznek vonzóak a társadalom széles rétegei számára. Másként fogalmazva: milyen következményekkel járhat a közéleti hivatások deprofesszionalizálódása?

A képviselői tiszteletdíj intézménye Magyarországon nem véletlenszerűen alakult ki. A népképviseleti alapokra helyezett törvényhozás tagjainak díjazását elsőként az 1848. évi IV. törvénycikk szabályozta, napidíjat és lakhatási támogatást biztosítva az országgyűlési képviselők számára.

Az intézmény előzményei azonban még korábbra nyúlnak vissza: már az 1715. évi LXVII. törvénycikk rendelkezett a követek díjazásáról, annak terheit a vármegyékre hárítva. A korabeli juttatások ugyanakkor a ténylegesen felmerült költségeket sem fedezték, így a politikai szerepvállalás jelentős magánvagyont feltételezett, melyből a képviselőknek feladatuk ellátása során áldozniuk kellett.

A 19. század során a képviselői tiszteletdíj körül kibontakozó viták középpontjában nem csupán a díjazás mértéke állt, hanem legalább annyira annak alkotmányos és társadalmi funkciója. A reformok támogatói két alapvető célt fogalmaztak meg: egyrészt biztosítani kívánták, hogy ne kizárólag a vagyonos elit, a korabeli „pénzarisztokrácia” tagjai vehessenek részt az országos politikában, azaz az ország sorsát érintő döntések meghozatalában, hanem a szerényebb anyagi helyzetű, de megfelelő műveltséggel és képességekkel rendelkező állampolgárok is. Másrészt a tiszteletdíjat a politikai korrupció elleni védelem egyik eszközének tekintették, amely hozzájárul a képviselői függetlenség megőrzéséhez.

Nem véletlen, hogy már a dualizmus korában is felmerült a félelem: megfelelő díjazás hiányában a parlamentben elsősorban fővárosiak, nagybirtokosok vagy korabeli mágnások, bankok, vasút- és egyéb nagyvállalatok által támogatott szószólók jutnak majd szerephez. A kor politikai gondolkodói és alakítói felismerték, hogy a demokratikus részvétel feltételeinek biztosítása nem lehet pusztán formális kérdés. Anyagi feltételek nélkül a politikai hozzáférhetőség és egyenlőség ígérete könnyen üres deklarációvá válhat. A képviselői tiszteletdíj eredeti rendeltetése tehát nem a képviselők privilegizálása, hanem a politikai függetlenség és az esélyegyenlőség biztosítása volt. A valódi kérdés ezért inkább így hangzik: képesek vagyunk-e a külső befolyástól mentes döntéshozatalt nemcsak elvárni, hanem annak feltételeit is megteremteni? És ha igen, ki lehet-e alakítani akarat- és szándékegyezőséget a vidéki prókátorok és a budai villák többgenerációs jogászdinasztiáinak trónörökösei között?

A törvényhozói munka jellege az elmúlt másfél évszázad során alapvető változásokon ment keresztül. Az országgyűlés fokozatosan vitaparlamentből
munkaparlamentté alakult, a nagy elvi és nemzeti kérdések mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a szakpolitikai ügyek, a korábban plenáris üléseken zajló tényleges törvényhozói munka egyre összetettebb jogalkotási folyamattá vált, melynek jelentős része a bizottságokra hárult. A képviselői tevékenység is fokozatosan kiterjesztésre került, amely ma már messze túlmutat a plenáris üléseken való jelenléten és a szavazásokon való részvételen. A törvényelőkészítés, a bizottsági munka, a választójog kiszélesítésével folyamatosan nagyobb függést jelentő választókerületi kapcsolattartás, a szakmai egyeztetések és az állampolgári érdekek folyamatos képviselete olyan idő- és energiaigényes feladatokat jelentenek, amelyek egyre inkább hivatásos, hozzáértő munkavégzést követelnek meg.

Természetesen a képviselői tisztségből a tiszteletdíjon túl további járulékos hasznok is származhatnak: kapcsolati tőke, társadalmi presztízs, nyilvánosság, befolyás, amelyek messze túlmutathatnak a tiszteletdíjak kérdésén, és kellő vonzerőt jelenthetnek ahhoz,
hogy időről időre embereket tereljenek a politikusi pályára. Ugyanakkor nem hagyhatók figyelmen kívül a szigorú összeférhetetlenségi szabályok, a hagyomános munkaviszonyokra jellemző napi rutin, munkaidő és kiszámítható pihenőidő hiánya, valamint az a személyes és családi alkalmazkodás és áldozatvállalás, amelyet a közéleti szerepvállalás gyakran megkövetel.

Ebből következően indokolt feltenni a kérdést: miközben az 1848-as reformok egyik fontos célja a politika professzionalizálása volt, milyen következményekkel járhat a politikai hivatás deprofesszionalizálása? Valóban az szolgálja-e a közérdeket, ha a képviselők megélhetési okokból más munkavégzésre kényszerülnek, vagy inkább az, ha idejük döntő részét továbbra is a közügyek intézésére fordítják? A 20. századi magyar történelemben találunk példát arra, amikor a ,,dolgozó ember" mintájába nem fért bele, hogy a képviselő hivatásos politikus legyen. Ez az időszak azonban a parlamentet legitimációs funkciójától is megfosztotta, formalitássá silányította, és a magyar közéletet történelmi mélypontra juttatta. Kooperatív feltételezésem szerint nem lehet cél ennek az időszaknak az alulmúlása, századunkba emelése vagy a jelenbe történő kiterjesztése.

A kérdés ráadásul nem kizárólag a képviselőkre vonatkoztatható. Mi történik, ha a folyamat náluk nem áll meg? A történelem számos példát szolgáltat arra, hogy az alacsony vagy az elégtelen díjazás miként szűkíti le egy-egy hivatás társadalmi bázisát. A Monarchia külügyi szolgálatában például a pályára lépés feltételeként nem csak a díjazás nélküli munkavégzést írták elő, de hosszú ideig jelentős, évi négyezer ezer forint magánjövedelem vagy járulék igazolását is megkövetelték. Ez gyakorlatilag kizárta a szerényebb körülmények közül érkező tehetségeket.

Ha a kormányzati tisztviselők díjazásának korabeli vitáit is figyelembe vesszük, könnyen belátható: hasonló mechanizmusok kialakulásának kockázata a közszolgálat más területein is elképzelhetőek a jövőben. És akkor idézzük fel a vizsgált törvényjavaslat előterjesztőjének vitában elhangzott mondatát: ,,Ha áldozatot várunk az országtól, akkor először nekünk, politikusoknak kell példát mutatnunk." Hasonló irányba mutat a pénzügyminiszter költségvetési felülvizsgálati szándékkal összefüggő kijelentése is: „Először az államnak és a politikai vezetésnek kell takarékoskodnia, és csak ezután várhat felelős magatartást másoktól.”
Nyissuk ki a kérdést: kiktől várnak tehát ezután még áldozatot és felelős magatartást a Magyar-kormány tagjai?

A képviselői tiszteletdíj csökkentése ezért nem pusztán költségvetési vagy politikai kérdés. A döntés hosszabb távon befolyásolhatja a politikai pálya vonzerejét, a közéleti szerepvállalás társadalmi összetételét, a képviselők függetlenségét és végső soron a demokratikus intézményrendszer működésének minőségét. És ha abból indulunk ki, hogy a képviselők a választópolgárok érdekeit jelenítik meg, hosszabb távon e képviselet hatékonysága is sérülhet. Éppen ezért nem csupán azt érdemes mérlegelni, hogy rövid távon mit nyerhetünk, hanem azt is, hosszabb távon milyen folyamatokat indíthat el a jogszabály-módosítás. Mely hivatás dolgozói lesznek a következők, akiknek társadalmi vagy közszolgálati szerepvállalását hasonló logika mentén kívánják újraértékelni? Mely kinevezett vagy választott tisztség gyakorlásával járó juttatásokra akarják legközelebb a kezüket rátenni?

És még fel sem tettük a kérdést: ezúttal társadalmi elvárássá válik-e az európai parlamenti képviselőkkel szemben, hogy a most törvénybe foglalt tiszteletdíj mértékét meghaladó összeget minden hónapban valamilyen közcélra ajánlják fel, netalán a magyar költségvetésbe fizessék be?

Arról nem is beszélve, hogy a törvény - még ha önmagában jobbító szándékát nem is kívánom megkérdőjelezni - tekinthető-e valóban átgondolt módosításnak. Bár 1913-tól a házszabály már nem szabott alsó létszámkorlátot a tanácskozás lefolytatásához, a mostani szabályozás láthatóan nem kíván szakítani ezzel a gyakorlattal. Nem vezet be minimálisan elvárt képviselői létszámot sem az üléseken, sem a bizottsági vagy plenáris vitákon, a jelenlét követelményét változatlanul a szavazásokra korlátozza. Egy szakavatott HR-szem pedig azt is észrevételezheti, hogy a díjazás rendszere nem veszi figyelembe sem az életkort, sem a képzettséget, sem a szakmai tapasztalatot, előéletet. Ennek a kérdésnek a kinyitása azonban már messzebbre vezetne a jelen gondolatkísérlet kereteinél.

Én inkább valamennyi ágazatban hivatást gyakorlók juttatásának emelése irányába javaslok lépéseket tenni, ezért a kormányzat figyelmébe ajánlom, hogy annak előkészítésére fordítson energiákat. Mert ha logikai egyetértési pontra jutunk abban, hogy a demokrácia működésének gátja lehet, ha kizárjuk belőle a teljesítményt megalapozó és egyúttal számon is kérő juttatásokat, akkor a mostani javaslat könnyen érthetőbb, ám annál fájdalmasabb magyarázati keretbe kerülhet. Ha ugyanis az április 12-e óta egyre gyakrabban hangoztatott ,,rendszerváltást" nem a demokrácia megerősítéseként, hanem magának a demokráciának, mint rendszernek a leváltásaként kezdjük értelmezni, az már nem pusztán költségvetési kérdés, hanem közjogi és történelmi figyelmeztetés.