Ahogy ma a naptárra néztem és Jókai születésének az évfordulójára emlékeztem, egy kedves bajtársammal az év elején folytatott beszélgetésem jutott az eszembe.

Egymástól függetlenül jutottunk arra a következtetésre, hogy a magyar közéletnek jót teszünk, ha még több szépirodalmat olvasunk és másokat is erre biztatunk.

Hiszen vannak olyan regények, amelyek elolvasása után ha újjá nem is születünk, de bizonyosan más emberek leszünk: korábbi fogalmaink és keretrendszerünk új tartalommal töltődnek, olykor szétfeszítve a régit, amelyekre már "csak" mint gyerekcipőkre tekintünk. Tudjuk, kinőttük.

Idén ezért azzal kezdtem, amivel Jókai végezte, és ez nem volt más, mint A mi lengyelünk. Ha azonban csak egy regényt veszel a kezedbe, akkor meggyőződésem, hogy az Enyim, tied övé után Jókait biztosan nem teszed le. De ha egy például szolgáló olyan történetet választanál, ahol a ,,nép munkáján áldás van, házaiban örvendő, elégedett nép, aki tanul, fárad, gyönyörködik, előrehalad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád, hazát szeret, nemzetet gyarapít" és aminek nincs vége és ne is legyen sohase vége, akkor az Egy az Istent érdemes fellapoznod.

Mert a kultúra: döntések sorozata.
Emlékezzünk méltón, olvassunk Jókait.