Ünnepi beszéd Tatán az 1956-os megemlékezésen:

"Emlékezni jöttünk ma ide. Emlékezni 66 évvel ezelőtti napokra, amikor az egyik oldalon egy elnyomó birodalom katonái, a másik oldalon egy szabadságért küzdő nép fiai álltak.

A magyar történelem már csak ilyen. Szabadságunkat soha nem adták könnyen. Hónapról hónapra, évről évre, századról századra kellett érte megküzdenünk.

Eleink is tudták, és tudjuk mi is, hogy amíg a nemzet nem szabad, addig az egyén sem lehet az. Ezért volt az, hogy az egész ország mozdult meg 1956-ban.

Ebben a városban is van mire emlékezni, és van kikre büszkének lenni. Tatán is felkeltek az önkény ellen. Ha az Öreg-tó mesélni tudna, biztosan sokat beszélne helytállásról, bátorságról és hősies küzdelemről.

A forradalom kitörésekor az Agostyáni utca elején volt egy papírbolt, itt lehetett kokárdát kapni. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ezen a helyen rengetegen gyűltek össze, óriási lett a sor, de mégis boldog emberek várakoztak. Örültek, hogy magyar ember büntetés nélkül vehet kokárdát és Kossuth-címeres kitűzőt. A helyiek saját rigmust is költöttek: ’A káposzta laza, ruszkik haza!’. Amilyen könnyed, olyan erős.

Nem csak kiáltottak, cselekedtek is. A tatai srácok és lányok először ledöntötték a kommunista rezsim szimbólumát, a vörös-csillagos emlékművet. Az üzemek többségében sztrájkoltak, és a karhatalom szobrának ledöntése után elfoglalták a város fontosabb középületeit is.

A lelkesedés és a kitörő szabadságvágy napjait, mint az ország többi részén is, a terror napjai követték.

Október 27-én fegyvertelen fiatalok teherautón, zászlóval énekelve mentek Bajra fegyverekért, hogy pesti társaikhoz csatlakozzanak. A laktanyánál kíméletlen sortűz és gránátok várták őket. Nyolcan vesztették életüket, és rengetegen megsérültek. Ez volt a forradalom egyik leggyilkosabb sortüze.

A kommunisták ebben az esetben is magas szintre emelték a hatalmi cinizmust. Az esetet hivatalosan közlekedési balesetként kezelték, és így tartották nyilván az áldozatokat is. A baji laktanya ügyeletes tisztje a sortűz után a fogdába vonszoltatta a sebesülteket és csak a később visszatérő parancsnok kérésére vitték őket kórházba.

A tűzparancsot kiadókat soha nem vonták felelősségre. Mint a többi 56-os sortüzet, a baji terrort is hosszú időre a hallgatás fátyla borította be.

A terror napjai után a csend napjai következtek. És még valami: megtorlások. Ezek Tatát sem kímélték. Ezt a környéket is megülte a „csengő-frász”. Éjjel felverték az embereket. Az úgynevezett „gyanús elemeket”, ha szerencséjük volt, pár órás rendőrségi tartózkodás után hazaengedték. De voltak, akiket évekre börtönbe zártak.

66 év azóta eltelt, de közben a szabadságunkat végül kiharcoltuk. És gondoljunk csak bele: 33 éve már méltósággal ünnepelhetjük.

Tisztelt tataiak!

A mi nemzedékünknek nemcsak a szabad ünneplés elégtétele, de egynémely hősök ismerete is megadatott. Közéjük tartozott Wittner Mária, 1956 élő lelkiismerete. Tudom, hogy a sortüzes megemlékezések gyakori résztvevője volt. Pár napja hagyott itt bennünket. Elment, de akaraterejéből és hitéből fogant példája velünk maradt. És megjegyeztük határozott mondatát is: az igazságot ki kell mondani!
De mi is a forradalom igazsága és tanulsága?

Egész történelmünket birodalmak árnyékában éltük le. A birodalmak gyakran épp azért lesznek birodalommá, mert mások szabadságát elveszik. Nekünk is ilyen birodalmak jutottak. Vezetőik abban látták hatalmuk fenntartását, ha minket, magyarokat eltipornak, leigáznak. Ránk csak meghódítható területként, emberi és természeti erőforrásként gondoltak.

Mi viszont mást gondolunk és mást látunk. Mi a hazánkat látjuk a Kárpát-medencében. Hazát és otthont. Amely megtart és összeköt. Amely gyökeret ad és felszabadít.

1956 hősei jól tudták, milyen is a birodalmi brutalitás. Jól tudták, mivel jár a szabadságharc és a háború. És azt is tudták, miért ragadnak fegyvert. De miért is tették? Aligha azért, mert azt gondolták, hogy molotov-koktélokkal legyőzhetik a Szovjetuniót. Azért vállalták küzdelmüket, hogy kikényszerítsék a tűzszünetet és a béketárgyalást. Egy tárgyalást, amellyel kivívhatják a semlegességet. Csakúgy, mint Ausztria tette nem sokkal azelőtt.

56 hősei tehát békét akartak. Békét és a gyarapodás lehetőségét. Mi sem akarunk mást 66 évvel később. Ezért emeljük fel szavunkat akkor, ha ezt bármi veszélyezteti. Vannak, akik most fegyvereket küldenének a hadszíntérre, és jobban beletolnák az országot a konfliktusba. Ez nem közelebb hozza a békét, hanem elűzi. Vannak, akik félresiklott szankciókat támogatnak. Ez nem ösztönzi a gyarapodást, hanem derékba töri.

56-ban sem szerettük az elnyomó birodalmakat, és ma sem tesszük. A háborús agressziót azóta is elítéljük. De semmi sem adhat okot arra, hogy olyan döntéseket támogassunk, amelyek szűkítik Magyarország mozgásterét, és derékba törik azt a munkát, amelyet elkezdtünk. Magyarok milliói nem azért fogtak össze az elmúlt 12 évben, hogy most mások felelőtlen döntései lerombolják azt, amit közösen felépítettünk.

A harc 56-ban is sokszoros túlerő ellen folyt. Küzdelem volt ez a szabadságért, de valami másért is: azért, hogy mi dönthessünk a saját sorsunkról, és nem mások. Ma sem akarunk mást. Ma sem érhetjük be kevesebbel.

Tisztelt emlékező közösség!

A tatai Eötvös Gimnázium tanulói még akkor is Kossuth-címert véstek a padba, amikor az iskoláról már lekerült a lyukas zászló. Ők bevésték, és azóta is itt van velünk. És emlékeztet minket arra, hogy a harcunkat akkor elveszítettük, de a győzelem végül a miénk lett.
Ma is itt vagyunk. Mi vagyunk itt.

Egy dolgot kívánok csak magunknak. A jelen küzdelmeiben is legyünk méltók a szabadságharcosok emlékéhez!

Isten éltesse a tatai hősöket! Isten éltesse a szabad és független Magyarországot!"