Csornán egy fáklyás felvonulás után emlékeztünk meg az 1956-os forradalom és szabadságharc reményt adó napjairól:

Tisztelt ünneplő közönség, kedves csornaiak!

1956. október 24-én egy utasítás indult útjára egy minden bizonnyal füstös budapesti szobából. Apró Antal, a rettegett kommunista vezető írta alá, és minden megyei végrehajtó bizottság megkapta. Egy erélyes felszólítás állott benne. Az, hogy „minden elvtárs személyes felelősséggel akadályozza meg, hogy a rendbontás vidéki városokra és községekre is kiterjedjen. A rendzavarókat vonják felelősségre” – harsogta az utasítás.

A zord levelet kiküldték, de már késő volt. Mert amit ők rendbontásnak neveztek, az addigra forradalommá és szabadságharccá terebélyesedett.

Csornán a nagyobb események október 26-án kezdődtek. Délelőtt már a mostani Szent István téren gyülekezett a tömeg. Király László agronómus nemzeti színű zászlót adott a raktárból a fiataloknak, és a tömeg hozzálátott a kommunista jelképek eltávolításához.

Egy csoport a rendőrséghez vonult, ahol a rendőrök önként távolították el a vörös csillagokat. A tömeg egyre csak bátorodott és gyarapodott, majd a felszabadulási obeliszkhez vonult. Tudták, hogy a beton-monstrumot nehéz lesz ledönteni. Ezért egy tejszállító teherautót vetettek be, de az önmagában nem volt elég erős. A megoldást egy traktor jelentette, amelyet a Csepel teherautó elé fogtak, és így, együttes erővel ledöntötték a kommunizmus legnagyobb csornai szimbólumát.

Az érzelmek kitörésére jellemző, hogy az emlékműnek még csak a darabjait sem kímélték, kalapáccsal estek neki. Egyikük, Gulyás Imre azt kiabálta, széjjel kell verni, hogy a pora sem maradjon. Akkor, abban a percben úgy tűnhetett, a monstrumnak tényleg nem marad pora sem. Mint ahogy a kommunizmusnak sem ebben az országban. Minden egyes kalapácsütés ütés volt a rettegett diktatúra addig örökkévalónak hitt építményébe.

Mint tudjuk, a történelem másként alakult, mint ahogy a csornai, és az ország számos pontján kiálló szabadságharcosok tervezték. Az eufória jeleneteit a terror napjai követték, és ezt a vidéket sem kímélték.

Már a csornai megmozdulások első napján megérkeztek az első baljós hírek. Ide egy motoros hozta őket. Azt mondta, Mosonmagyaróváron sortűz dördült, és egy csornai személy is az áldozatok között van. A hír igaz volt. Kovács István, a negyvenegy éves kőműves egyike volt azoknak, akik a legtöbbet adták a hazáért. Egyike a sortűz és a megtorlás sok száz áldozatának, 1956 ismert és kevésbé ismert hőseinek. A kommunista terror csak Mosonmagyaróváron legalább 50 ember életét vette el.

A szabadságkiáltások helyét csend, a lyukas zászlók helyét gyászért lángoló gyertyák, a közösségben megélt remény helyét a börtönök magánya váltotta fel. Sokáig úgy tűnhetett, áldozatuk hiábavaló volt. Sokáig úgy tűnt, a múlt és az elnyomás erői, végérvényesen visszahúznak minket.

Mi azonban egy különleges szabadságnemzet vagyunk. Eshet eső, fújhat metsző szél, jöhetnek tankok vagy lovasroham, azóta is összegyűlünk szerte Magyarországon és a világon, mert emlékezni akarunk. Emlékezni akarunk azokra a csodálatos októberi napokra, amikor egy nép azt mondta elég volt, s megremegtek a kommunista rendszer tartópillérei.

1956 sokadjára bizonyította, hogy a magyaroknak a szabadság fénye különlegesen csillog. Történelmünket birodalmak árnyékában, közelségében és szorításában éltük le. A szabadságot így soha sem adták ingyen: küzdenünk kellett érte némettel, tatárral, törökkel, osztrákkal és orosszal is. Nagy, és annál is nagyobb elnyomókkal.

Sokszor elbuktunk, de túléltük. Mi éltük túl. Mert míg ők csak területet, erőforrást láttak bennünk, mi hazát, családot, évezredes kultúrát és közösséget. Nekik legfeljebb térkép volt a táj, nekünk az otthonunk.

És mivel az otthonunkról van szó, mindig volt mit megvédenünk. Ezért bármennyire hosszúra is nyúltak a kommunizmus évtizedei, mindvégig őriztük 1956 lángját. Megőriztük, és éltetjük.

Tisztelt ünneplő közönség!

A szabadságot kivívtuk, de küzdelmeink jellege nem változott. Mert ma is vannak, akik számára nem érték a nemzet ereje és szabadsága. Vannak, akik nem értik, vagy nem akarják érteni, mit is jelent az, hogy végre magunk hozhatjuk a jövőnket meghatározó döntéseket. Vannak, akik szerint a nemzeti kultúra a múlt része. Ők azok, akik azt vallják, végülis nem számít, hogy mi, magyarok élünk-e majd itt a Kárpát-medencében száz esztendő múltán.

Azt hirdetik, ők a jövő. Pedig nem jövő ez, hanem a gúzsba kötő múlt. A múltunknak is az a része, ahol nemzeti értékeinket zárójelbe tették, gyarapodásunk feltételeit hidegre, szabadságunkat pedig kalodába. Nem kérünk még egyszer belőle. Túl sokan adták az életüket ahhoz, hogy most feladjuk azt, amit vérrel, türelemmel és szívós építkezéssel századok alatt kivívtunk.

Tisztelt egybegyűltek!

Van még egy nehezen múló dolog, ami nem változott 1956 óta. Az az erőszakos politika, amely 65 éve is szégyenteljes terrort hozott a magyar utcákra. A felszín ma békésebbnek tűnhet, de attól még ott látjuk az erőszakosság csíráit. Azért kell figyelnünk rájuk, mert megtanultuk, hamar szárba szökkennek.

Amikor ma is börtönnel fenyegetnek, amikor újságírókat tiltanának el, amikor művészeket tennének földönfutóvá, amikor a lámpavas használatáról elmélkednek, akkor tudjuk, semmit sem változtak. A kirakat változik, de a lényeg nem. Nincs két baloldal.

Ezért van az, hogy a szabadságharc 50. évfordulóját sem tudták méltóképpen megünnepelni. Az ország 2006-ban felemelő szavak helyett gumilövedéket és könnygázt kapott. A felelősök meg kitüntetést. Ennek helyretétele kötelességünk: soha többé nem történhet ilyen, soha többé nem jöhetnek vissza.

Tisztelt csornaiak!

Küzdelmeinkben erősítsen minket az a tudat, hogy a csornai szabadságharcosok ma egy olyan Magyarországot látnának, amely erősebben áll a lábán. Őrzi kultúráját, támogatja családjait, fenntartja biztonságát és a nemzetközi színtéren is hallatja hangját. Egy olyan országot látnának, ahol még sok a teendő, de minden napi küzdelmei ellenére visszaszerezte önbecsülését. És mostani erősödésünkben, mostani szabadságunkban, és mostani reményeinkben a szabadságharcosok akkori hite, akarata és bátorsága is benne van. Köszönet érte.

Tisztelt ünneplő közönség!

Amikor bátor csornaiak 1956 októberében ledöntötték és porrá zúzták a kommunista obeliszket, arról a Szabad Európa Rádió is lelkesen beszámolt. Azokról a pillanatokról felvételek is készültek. A szabadságharcosok akkor még nem sejthették, hogy ezeket később felhasználják ellenük. Többek között arra, hogy velük fizettessék meg a később újra felállított kommunista emlékmű költségeit.

A tankok tragikus napokat, hónapokat és éveket hoztak, és a kommunista emlékmű újra állt. Kő helyett bádogból verték a vörös csillagot. De már nem állhatott olyan magabiztosan, mint annak előtte. Mert mindenki tudta, hogy pár ezer bátor magyar ember rést ütött a kommunizmus pajzsán, olyan rést, amely már sohasem tűnt el, és egyre nagyobb lett.

Kívánom magunknak, legyen erőnk felismerni, hogy amiért egykor ezeken az utcákon küzdöttek, az ma már karnyújtásra lévő valóság. 56 hősei nagyot álmodtak, és nekünk adatik meg a lehetőség, hogy beteljesítsük. Hát éljünk vele! És ha ezt megtesszük, akkor a múltnak itt már nem osztanak lapot.

Tisztelet a csornai bátraknak, köszönet 1956 minden ismert és ismeretlen hősének, éljen soká a független és szabad Magyarország!