Az európai parlamenti vitákban és a folyosói beszélgetésekben gyakran elmondom, hogy ami a legtöbb nyugati országnak egy távoli háborús konfliktus, az a magyar közösségnek egy életet fenyegető közvetlen veszély.

Ezt támasztja alá az elmúlt napok tragédiája. Újabb nemzettársunk adta életét egy olyan háborúért, amely nem az övé, és nem a miénk. A beregszászi Reban Zsoltnak orvosi papírja volt arról, hogy gyógyíthatatlan szívbetegsége miatt nem képes katonai szolgálatra. Mégis elhurcolták az utcáról, pár nappal később meghalt a kiképzőtáborban.

Pár hete arról kaptunk hírt, hogy szintén beregszászi fiatalokat tartanak fogva a toborzótisztek. Azt akarják bizonyítani, hogy valójában nem is egyetemisták, hogy így már vihessék őket a frontra.

A kényszersorozások, a visszaélések és a tragikus halálesetek sohasem érik el az Ukrajna-mániás brüsszeli döntéshozók ingerküszöbét. Úgy raknák Kijevet bővítési gyorsítópályára, hogy az ilyen eseteket még csak figyelembe sem veszik. (Marta Kos bővítési biztos nehezen hihető nyegleséggel jelentette ki, hogy ő járt Ukrajnában, és tudja, megfelelően érvényesülnek a kisebbségek jogai.)

A Bizottság most formálódó újabb háborús-pénzügyi csomagjai nem kevesebb ilyen tragédiát hoznak majd, hanem jóval többet.

Még egy ok arra, hogy akármekkora is legyen a politikai ellenszél, továbbra is béke és a normalitás hangja legyünk ebben a háborús őrületben.