Ez az egész nyamvadék novemberi hétfő is kevés volt ahhoz, hogy feldolgozzam a vasárnapot. De majd túl leszek, túl leszünk rajta.

Gyakran eszembe jut, hogy amikor a hollandok elleni 8:1 után pár ezer néző között ott áztunk egy válogatott meccsen, mennyire elérhetetlennek tűnt a sikernek bármiféle morzsája, vagy akár egy 60 ezres Puskás Aréna összetartozást sugárzó telt háza. Azóta mégis sok olyan dolog vált valóra, amit a 90-es években futballba szerető generáció sohasem gondolt volna.
Ettől függetlenül a tegnapi 96. perc hasítóan égett belénk. Voltam már csendben, de közel 60 ezer ember síri csendjében még sohasem.

El lehetne morgolódni a telexes röhögő fejecskék kárörvendő halmazán, vagy azok méltatlan savköpésein, akik semmit nem fogtak fel Szoboszlai Dominik elmúlt éveiből. Aki a “Nélküled” dalt nem érthette, miért is fogná fel, mit élt át tegnap több millió foci- és hazaszerető magyar.

Rendezzük le az egészet azzal a reménnyel, hogy a valahová tartozni, valamihez nehézségekben is hűségesnek lenni érzése akkor is sokkal erősebb, mint a nihilizmus és cinizmus tábora.

Vagy hat éve annak, hogy egy nagyszombati válogatott meccsen három szó állt egy látványos koreón. 1. Erő, 2. Hűség 3. Remény. Kívánjuk a válogatottnak, hogy a tegnapi sokk utáni újrakezdés hozza meg a többlet erőt.
Ami pedig a másik kettőt illeti: a remény régóta hozzánk szegődött, a hűség pedig olyan fajta, amely a legnehezebb napokon mutatja meg magát igazán.

A fiammal mindent megbeszéltem. Varga Barnabás álomgólját, és az utolsó perceket is. Én munkába mentem, ő ovi után fociedzésre.

Hétfőn újrakezdtük, holnap folytatjuk, a zászlók alatt találkozunk.

Hajrá, magyarok!