"A Fidelitas mindig a legszebb utat válaszotta: a hűség útját."
A mai beszédem a Fidelitas budapesti kongresszusán:

Kedves barátaim!

A világháború után, Európa szerencsésebb történelmű részén a felnövekvő generációk jó pár évtizedig abban a hitben élték életüket, hogy nekik még jobb lesz, mint a szüleiknek. Gyarapodás volt, béke és biztonság. Mindezt a világ legjobb helyén, Európában.

Nemcsak amerikai álom volt tehát, hanem európai is. Amely igazából teljesült is. Egészen a legutóbbi időkig.

Most azonban olyan időket élünk, amelyben a legfiatalabb generációk egy sor egymástól különböző, de egymást erősítő válságkupaccal néznek szembe.

Európa a világ legjobb helyéből egy lejtmenetbe kerülő hely lett. Biztonságában is fenyegetve.

Európában a 19-29 évesek közel fele gondolja úgy, hogy gyermekei rosszabbul fognak élni, csak 22 százalék szerint jobban. Vannak országok, ahol a fiatalkori munkanélküliség meghaladja a 20 százalékot. Spanyolországban ez 25, Olaszországban 21 százalék.

Az Európai Parlamentben egy olyan nagykoalícióval állunk vitában, amely döntéseikor teljesen érzéketlen a gazdasági következményekre. A magasra lökött energiaárak és a bürokráciacunami miatt az európai ipar leépülése nem kockázat, hanem valós folyamat, amely zajlik. A háború kirobbanása után az európai ipar 6 százalékkal gyengült. Ne aggódjatok, nem magoltam be a KSH és az Eurostat számait. Csak azt akarom mondani, hogy ha az európai álom „gyarapodás” pillérét kilövik, akkor ezt a fiatal generációk érzik majd először a bőrükön.

Épp ennyire súlyos a biztonság hanyatlása. Nem csupán arra gondolok, hogy a belga főügyész szerint arrafelé bárkit eltalálhat egy kóbor golyó. Jól tudjuk, miért. Nem csupán arra gondolok, hogy januárban Svédországban átlagosan minden napra jutott egy robbantás.
Leginkább a háború árnyékára gondolok.

Pár éve nagyon futott egy Harari nevű liberális sztártörténész. Na, Harari sztártörténész úr megírta, hogy az emberiség maga mögött hagyta a járványokat, a háborúk kora pedig véget ért, legalábbis a világnak ezen a részén. Aztán előbb jött egy nagy világjárvány, nyomában egy nagy háborúval. Szóval, ennyit a liberális sztártörténészekről.

Amikor 15 éve már dolgoztam az Európai Parlamentben munkatársaként, minden látogatócsoportos előadáson elmondták, hogy aki nem hisz az európai együttműködésben, látogasson katonasírokat. Igazuk is volt. Igazuk volt, de mostanra ezt elfelejtették. A béke intézményei a háborús mánia központjai lettek.

"Európa nagy lehetősége" – áll az Economist címlapján, egy bankókkal kitömött katonai sisakkal illusztrálva.
"Eladják a békét, háborút vesznek" – virít a Politico első oldalán.

A háborús mánia aztán Brüsszelből és a címlapokról az egyes országokra is átterjed.

Horvátországban visszaállították a sorkatonai szolgálatot, és a német koalíció is új szolgálati modellről döntött. A német kancellár közben azt üzeni az ukrán fiataloknak, hogy ne menjenek Németországba, inkább maradjanak harcolni Ukrajnában. Vívják csak a háborút, amelyet ők erőltetnek. Szó nélkül feláldoznák őket, és ezt utána bármely más ország fiataljaival megtennék.

A "lowkey", "hellyeah" és "shoutout" tiktokos mókázások időszakában talán nem mindenki veszi komolyan, de a háborús veszély látványosabban van felettünk, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. És ha Ruszin-Szendi úron múlik, akkor a sorozásos veszély is. Letagadják az aláírásukat a háborús határozaton, de ha kell, "majd berántanak mindenkit".

Ha valaki esetleg cinikus mosolyt eresztene meg ezt hallva, mondván ez nem komoly, meséljétek el nekik Pászka Zoltán, vagy Sebestyén László történetét! Kárpátaljai magyarokét, akik az életüket adták azért a háborúért, amely nem is a miénk, de nem is az övék.
Meséljétek el annak a 4 beregszászi egyetemistának a történetét, akiket toborzótisztek pár napja egy napig fogva tartottak, hogy kicsikarják belőlük: valójában nem is egyetemisták, nem lehet mentességük. Szóval irány a front!
Ez nem a történelemkönyvekben volt, hanem most zajlik.
Nem több ezer kilométerre, hanem határainktól párra.
Nem másokkal, hanem magyar fiatalokkal.

Tudniuk kell, hogy amikor a békéért állunk ki, őértük állunk ki. És minden fiatal magyarért, aki legfeljebb csak nagyszüleitől ismerheti a háború borzalmát. Vagy tőlük sem.

Azokat is védjük, akik bármilyen okból lázadnak a mindenkori kormány ellen. Még mindig jobb a sokadik fesztiválon bármelyik kormányt szabadon szidni, mint a lövészárok borzalmát megélni.

Európa eddig 70 ezer milliárdot költött a háborúra. Ez az összeg nem csak az utakból, iskolákból, egyetemekből és kórházakból hiányzik. A fiatalok jövőjéből is.

Minden egyes eldörrent lövés egy golyó az európai álomba is. A jólét és a biztonság álmába. Követeljük vissza ezt az álmot! Szerezzük vissza! Ez lenne a meló, nem is kevés.

És a végére még valamiről...
Rólatok.

Egy olyan szervezet kongresszusán vagyunk, amely az elmúlt évtizedekben mindig ott volt. Ott volt a győzelmekben és a küzdelmekben is.
A Horn-kormány utolsó éveitől a Kossuth térig, a Cukor utcától a legkisebb településig. Mindig voltak levágós ösvények, de a Fidelitas mindig a legszebb utat választotta. A hűség útját.

Mindig voltak, és mindenhol vannak, akik úgy gondolják, hogy nekik jár valami. Előttük leborított szőnyeg, 6 állás, feleség mellé lehallgató készülék. Lehet, hogy errefelé is próbálkoztak, tán még tagfelvételi kérelmet is benyújtottak. De sohasem vertek tanyát, mert nem is verhettek.

Azért, mert mindig jól tudtátok és most is jól tudjátok: nem az a baj velük, hogy ne lenne jó eszük, hanem hogy rossz helyen a szívük.

Aki a legszentebb kötelékeket elárulja, bármit elárul. Családot, barátot, hazát. Mi nem fogunk nekik jó vergődést kívánni, szólnak majd helyettünk a választási eredmények.

Szóval sok erőt nektek a következő hónapok és évek küzdelmeihez. Szerezzük vissza az európai álmot! És kössön minket össze egy közös meggyőződés: az, hogy Magyarország legszebb napjai még előttünk vannak.

Van mit megvédenünk, van hová tartoznunk.
A győzelemnél találkozunk!
Hajrá!