Érdekes tapasztalatokat hozott Magyar Péter „román földre” vezetett túrája. Leginkább azt, hogy az érzéketlenségben Domnul Magyarnál nem nagyon van határ, és ez alól a tiszás nemzetpolitika sem kivétel.

Kezdjük azzal, hogy olyan felhívást én még nem láttam sem az anyaországban, sem határon túl, hogy lehetőleg vegyék le a magyar zászlókat. Az ukrán zászlóra azért nem ilyen finnyásak.

Domnul Magyar azt a költői kérdést is feltette, hogy miért kéne választani Munkácsy Mihály és Nicolae "Georgescu", vagy Bartók Béla és George Enescu művei között. A helyzet az, hogy nem kell választani, mert ez nem is választás kérdése. Tisztelhetjük és elismerhetjük mások kultúráját, mint ahogy meg is tesszük. De attól még Bartók Béla a miénk, és Munkácsy a miénk. Ezt nem a választásunk határozza meg, hanem az, hogy magyarnak születtünk.

Azt pedig végképp nem értem, hogy a választás nehéz heteit maga mögött hagyó RMDSZ-be miért kellett belerúgni. Abba a pártba, amelyet a „román föld” magyar közössége sokadik alkalommal tüntet ki bizalmával.

Nem tudom, hogy az anyaországból odabuszoztatott saját aktivisták zavarták-e meg, de ha Magyar Péter pár nap leforgása alatt ennyi érzéketlenségi futamot mutatott be a külhoni magyar közösség irányába, akkor valószínűleg egyáltalán nem érti a határokon átívelő kötődések természetét. Mint ahogy a családi kötelékek jelentőségét sem értette, amikor lehallgatta saját gyermekei anyját.

Az MSZP és a Momentum mindenesetre elégedett lehet. A nemzetpolitikában most már biztosan nem maradnak örökösök nélkül.
Drum bun haza a budai villába!