Szolidaritási nyilatkozat

Az elmúlt napokban szomorúan figyelem azokat a méltatlan történeteket, melyeket kollégáim osztanak meg annak kapcsán, hogyan vált meg tőlük egyik napról a másikra a munkahelyük.

Bár az Ultrahang egy nagyon kicsi szerkesztőség, mégis szeretném jelezni, ha erőnkhöz mérten bármiben tudunk segíteni, számíthattok ránk. Nem tudjuk, ki milyen formában szerveződik, ki hogyan próbálja menteni a menthetőt, kinek mennyi erőforrása maradt. Mivel mi eddig is önfenntartó módon működtünk, stabil a helyzetünk. Éppen ezért a szerkesztőségünk azt a döntést hozta, hogyha az elbocsátott kollégák közül bárki indítana podcastot, csatornát, akkor az indulásnál szívesen segítünk. Mivel tudjuk, hogy mindig a kezdet a nehéz, ha van rá igény, akkor a szabad kapacitásaink függvényében díjmentesen tudunk stúdiót, akár felületet is biztosítani az elején. Tudom, hogy ez csepp a tengerben, de lehet, hogy valakinek ez is segíthet. Keressetek bátran! :)

Akárhogy is nézzük, a mostani megszűnések, leépítések kapcsán ki kell mondani: a most hatalomra került kurzus és szimpatizánsaik kárörvendve ujjonganak, de ami talán ennél is szomorúbb, a sajátjuknak vélt oldal némán mossa kezeit.

Többüket személyesen is ismerem, mások munkásságát pedig napi szinten tisztelettel követtem, ennek fényében leegyszerűsítőnek és demagógnak tartom azon kézlegyintéssel kísért mondatokat, miszerint a “fideszes propagandisták” megérdemelték a sorsukat.

Az elbocsájtottak többsége hétköznapi kisember, akik becsülettel végezték a dolgukat, nem kerestek sztárgázsikat, és az utolsó pillanatban sem lettek árulók, átállók, szivárogtatók. Akkor sem, amikor ők is érezték, hogy rossz irányba mennek a dolgok, és amikor a feléjük rakott vállalati fura végrehajtók úgy beszéltek velük, mint amiért most az új miniszterelnököt kritizálják.

Akiket én ismerek, nem zsoldosok, nem propagandisták, őszinte, világos értékrenddel bíró emberek, akik kőkemény munkaórákat raktak abba, hogy megszülessen egy-egy oknyomozó cikk, publicisztika, műsor.

Ők lettek most áldozatai a lelketlen cséplőhengernek. Annak a gépezetnek, amelyik úgy tűnik, ismét rossz társutasokhoz került, és akik még ezekben a szomorú napokban sem tudnak kulturáltan elbocsátani, csak a legbugrisabb módon kirúgni.

Így fordulhat elő, hogy köztiszteletben álló újságírókat, szerkesztőket, közéleti szereplőket, maguk a jobbos médiakonglomerátumok végrehajtóemberei tessékelnek ki az utcára, már a személyes holmijaikat is csak kísérettel szedhették össze.

Én, aki hála Istennek nem vagyok ennek a világnak a része, szeretném kifejezni a szolidaritásomat és együttérzésemet mindazon kollégák felé, akik most nehéz helyzetbe kerültek.

Hálás vagyok Nektek az elmúlt évek kiváló tartalmaiért, az izgalmas cikkekért, podcastokért, hírekért, interjúkért. Köszönöm, hogy sokatokat ha hívtunk a műsorainkba, készségesen jöttetek.

Király Tamás