A Magyar Péterről készült propagandafilm (amelyről teljesen biztos voltam, hogy a választások előtt ingyen fogják teríteni, hiszen pont azért propaganda) helyett valami egészen mást néztem meg tegnap.

Jelesül a Rubint Rékával készült riportot, amelyben a fitneszedző, háromgyerekes anyuka először beszélt a ritka és súlyos rákbetegségéről, amellyel 4 éve harcol.

Nem az a fajta anyag, amit csak úgy lefuttatsz háttérben. Hanem ami fejbe vág. Ha vele megtörténhet — kivel nem?

Miközben hetek óta csúcson pörög a politikai kampány, szerepzavaros kiugrott egyenruhásokkal, mitomániás "Gundalfokkal", visszalépésig zsarolt ellenzéki jelöltekkel és haszonleső dezertőrökkel — közben jön egy ilyen történet, ami egy pillanat alatt helyre teszi az arányokat.

43 évesen kézhez kapott diagnózis egy halálos betegségről. Majd négy év küzdelem csendben. Kemoterápia, sugárkezelés, Kékgolyó utca — úgy, hogy közben az életnek mennie kell tovább.

Az ilyen történet csendet csinál benned, és elgondolkodsz, hogy nem cseréltük-e fel a fontosat a hangossal.

És a fontos nem az, hogy ki nyerte az aznapi "lájkbajnokságot", hanem hogy milyen eredmény jött a szövettanról, hogy kibírja-e a tested a harmincadik sugarat, hogy meg tudod-e ígérni a gyerekednek, hogy ott leszel a diplomaosztóján.

Van az a pont, ahol teljesen mindegy, hogy ki honnan jön, mit gondol a világról. Jár a tisztelet azért kitartásért, amit az életéért küzdve négy éven át végigcsinált.

Rubint Réka története nem celebsztori. Hanem egy nagyon kemény emlékeztető, hogy mennyire törékeny minden, amit magától értetődőnek veszünk.

Ha vége lesz ennek az őrületnek, többet kellene majd beszélgetnünk egymással az igazán fontos dolgokról.