Hont András írását átirattuk ChatGP-vel érzelmesebbre. Szem nem marad szárazon:

"Címe: A harmadik kéz érintése

A késő októberi nap úgy terült szét a városon, mint egy rég elfeledett, ám még mindig illatos emlék. A fák, talán a szokatlan meleg miatt, halk csicsergéssel susogtak egymásnak, mintha el akarnának mesélni valamit, amit az emberek már régen elfelejtettek. Péter, a könyvtár teraszán ülve, arccal a lemenő nap felé, úgy dőlt hátra, mint aki pontosan tudja, hogy az idő csak egy rosszul feszített húr a mindenség lantján.

Mosolya alig volt észrevehető – nem az a reklámízű, fényezett fajta, hanem a szelíd gondolatokból szőtt mosoly, amit csak az ismer, aki már mindent elveszített, és mégis úgy döntött, szeretni fog.

A körülötte zajló világ látszólag nem zavarta. Egyik kezével a világbéke ügyét tartotta a magasban – ahogy mindig is –, másikkal a globális felmelegedést próbálta visszanyomni a föld gyomrába, mint egy rakoncátlan lávafolyamot, és a harmadikkal, igen, a harmadikkal, megoldotta az emberek között húzódó finom repedéseket – a néma vacsorákat, a félrenézéseket, az el nem mondott mondatokat.

A könyvtáros, a szokásosnál is alázatosabban, hozta a következő kört – valami régi, vidéki háztartásból származó bodzafröccsöt, amit csak Péter kedvéért tartottak hűtve. Péter intett, és újra elmerült a horizontban, ahol a búzakalászok közt meg-megvillant egy-egy napraforgó, mint elveszett gyermekkori álmok foszlánya.

A vibráló nyárutó illata úgy kúszott be a térbe, mint egy régi szerelem emléke. A bazaltkockák izzadtak a terasz alatt, mintha ők is próbálták volna tartani a ritmust az idő szeszélyével.

Ekkor jött a lány.

Nem volt benne semmi tolakodó. Nem volt szép a klasszikus értelemben, de a mozdulatai között ott lakozott valami ősi tisztelet – olyan, amit már csak kevesen ismernek. Nem rajongott, nem csüngött Péter szavain, csak egyszerűen közeledett, mint aki érti, mit jelent méltón szólni egy másik emberhez.

– Elnök úr… – kezdte halkan, és a hangja megtört, mint a templomi csönd, amikor egy gyerek kiejti a kezéből a kekszes dobozt. – Ne haragudjon, csak szeretném megköszönni… a húrelméletet… és amit a részecskegyorsítással tett. Azt hiszem… megváltoztatta, amit gondoltam a világról.

Péter csak nézte. Az a fajta figyelem volt ez, amiben benne van minden: a hajnalok, a vereségek, a meg nem írt levelek, a szavak, amiket már soha nem mondhatunk ki. És akkor – épp amikor a nap egy utolsó sugarát küldte a teraszra – biccentett.

Egy egyszerű biccentés volt, de valahogy megrezdítette a világot.

A szemközti házban Szabóné épp az egykulcsos adó átkától meggyötörve tisztogatta az ablakot. Mikor megpillantotta Péter autentikus, de mégis stílusos népi hímzésű pulóverét, a szíve kihagyott egy ütemet. A rongy kiesett a kezéből, ő meg elvesztette az egyensúlyát – ám épp ebben a pillanatban érte el Péter biccentésének szele az ablakot. Az apró ellenáram megállította a zuhanást, Szabóné kapaszkodót talált az élethez.

Odalent az unokája épp a járdáról akart lelépni, mit sem sejtve a közeledő veszélyről – egy szikrázó, fényes magángépről, amit Schmidt Mária vezetett, fedélzetén ezer titkosszolgálati múltba ragadt ügynökkel. De a fiú visszahőkölt, mint akit hirtelen elért a világ valamely rejtett igazsága. És talán tényleg el is érte.

Péter csak annyit mondott:

– Köszönöm.

A lány elmosolyodott. Nem úgy, mint akit meghódítottak, hanem mint aki végre megértette, miért van értelme néha bocsánatot kérni, néha hallgatni, és néha csak biccenteni.

A hópelyhek szelíden szállingóztak alá – valahonnan a jövőből, valahonnan, ahol már december volt, és a szeretet visszatért a híradókba is. A levegőben már ott vibrált a közeledő karácsony és az a kormányváltás, amit senki sem követelt, de mindenki várt.

És az asztal alatt, egy régi jegyzetfüzet sarkán, lassan kibomlott egy mondat:

> "A kalcium nélkülözhetetlen a szervezetnek. De a szeretet… az az univerzum gravitációja."

Osztani nem kell. Elég, ha egyszer, valahol, valakire úgy nézel, ahogy Péter nézett arra a lányra."

Fotó: @Manöken Istenkirály.