Egy fiatal, hazaszerető jobboldali nő Nyerges Csenge remek írása:

A nevem Nyerges Csenge, és nem hiszek abban, hogy a fiataloknak csendben kellene várniuk, amíg „sorra kerülnek”. A tettekben hiszek. A kimondott szavak erejében. Az eszmékben, amelyek hidat képeznek múlt és jövő között. Hiszek abban, hogy a hazaszeretet nem divat, hanem hivatás. És én ezt a hivatást választottam.

Zalai származású vagyok, a gyökereim mélyen kötődnek ehhez a földhöz. Az itt élő emberekhez, a tájhoz, a hagyományokhoz, a közösséghez. Nemcsak beszélni szeretnék a hazaszeretetről, hanem tenni is érte, nap mint nap. Ezért lettem a Fidelitas Zala megyei alelnöke, valamint a zalaszentgróti Fidelitas helyi szervezetének is az alelnöke. Számomra a politika nem hatalmi játszma, hanem szolgálat. Olyan munka, amiért érdemes felkelni reggel, és amiért este úgy hajtom le a fejem, hogy tudom, tettünk valamit a közösségünkért.

Aktívan részt veszek kampányokban, rendezvényeken, és minden olyan terepmunkában, ahol valódi kapcsolat alakulhat ki az emberekkel. Illetve szeretnénk elindítani egy programsorozatot is, hogy a fiatalokkal megismertessük a szervezetünket. Külön szeretném kihangsúlyozni, hogy a konzervativizmus számomra nemcsak értékrend, hanem élő, lélegző párbeszéd is: egy közös útkeresés, ahol a hagyományainkat nem poros múltként, hanem jövőt formáló örökségként visszük tovább.
Ugyanakkor hiszek abban is, hogy a politika nyelve változik, és fontos, hogy megtaláljuk azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Ezért vagyok jelen a közösségi médiában is – elsősorban TikTokon és Facebookon –, ahol a saját stílusomban, őszintén és hitelesen beszélek a jobboldali értékekről, a közéletről.

Nőként a politikában:

Most egy pár gondolatban mesélnék arról, hogyan lehet egyszerre fiatalnak, nőnek és konzervatívnak lenni a 21. században. Nem mindig könnyű. Fiatal nőként gyakran szembesülök azzal, hogy egyesek még mindig meglepődnek, amikor egy nő határozott véleményt formál a közéletről, politikáról vagy a nemzet jövőjéről. Sokan pedig a kommentekben szexualizálnak is. Úgy gondolom, hogy nem a nemem határoz meg, hanem az értékrendem, a felelősségérzetem és a tenni akarásom.

A konzervatív értékrend számomra nem korlát, hanem iránytű. Hiszek abban, hogy a nőknek van helye a közéletben, mert értéket, tartást és érzékenységet hozunk a döntéshozatalba. A női szemlélet, a figyelem a részletekre, az ösztönös közösségépítő képességünk mind-mind olyan erőforrás, amelyre ma is szüksége van a politikának.

Engem az motivál, hogy példát mutassak: lehet egyszerre erős és érzékeny, határozott és empatikus, elvhű és nyitott lenni – nőként is. És ha ezzel más lányokat, fiatal nőket is arra bátoríthatok, hogy merjenek hallatni a hangjukat, már megérte.
Miért most állok ki a közönség elé?

Az igazság az, hogy mindig is figyelemmel kísértem a politikát. Mindig is szerettem megérteni, hogy mi miért történik, hogyan működik a rendszer, mik a mozgatórugók. De eddig nem éreztem szükségét annak, hogy nyilvánosan is szerepet vállaljak. Egészen mostanáig.

A Magyar Péter-jelenség volt az a pont, ahol úgy éreztem: eljött az idő. Valójában nem ő maga ijesztett meg, hanem az, amit képviselni kezdett – és az a gyors, kritika nélküli idealizálás, ami körülötte kialakult. Láttam, ahogy egyesek azonnal hősként kezdtek tekinteni rá, anélkül, hogy valódi tetteket vagy következetes értékrendet vártak volna el tőle. És láttam azt is, mennyire veszélyes lenne, ha a baloldal egységesen mögé állna, és vele próbálnák újra visszaszerezni a hatalmat. Egy ilyen konstrukció nem az elvekre, nem a stabilitásra épülne. Csupán dühre, káoszra és a múlt árnyaira.

Számomra ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem: nem hallgathatok tovább. Ha hiszek valamiben – a hazámban, a közösségemben, a konzervatív értékrendben –, akkor ki kell állnom mellette. És ki kell mondanom: Nem akarok olyan országban élni, ahol a politikai irányváltást egy jól megkomponált médiakampány, és nem átgondolt programok és értékek határozzák meg.

Most nem a háttérmunka idejét éljük. Most ki kell állnunk. Mert ha nem tesszük, mások fognak dönteni helyettünk – és azt már túl sokszor láttuk, hová vezet.

A véleményem a Magyar Péter-jelenségről:

Ami engem a leginkább aggaszt, az az, hogy sokan kritikátlanul kezdték el követni őt. Úgy kezelik, mintha egy megváltó lenne, miközben a múltja, a kapcsolatrendszere és az eddigi lépései egyértelműen azt mutatják, hogy nem független, nem hiteles, és nem új. Inkább egy jól felépített kommunikációs termék, amely mögött az a baloldal állhat, amely már számtalanszor kudarcot vallott, és most új arc mögé bújva próbál visszatérni.

A legnagyobb veszélyt abban látom, hogy a politikai csalódottságra, dühre és fásultságra épít. Ezekre az érzelmekre könnyű kampányt építeni, de lehetetlen országot. A jövőt nem lehet keserűségre alapozni – csak értékre, stabilitásra és felelősségre.

Fiatal jobboldaliként fontosnak tartom, hogy ne csak reagáljunk ezekre a jelenségekre, hanem aktívan formáljuk is a közbeszédet. Ne hagyjuk, hogy a média által generált hullámok sodorjanak minket – hanem mi legyünk azok, akik tartjuk az irányt. Mert az ország nem kísérleti terep, ahol új arcokra lehet „rápróbálni” – hanem közös otthon, amit csak felelősen lehet vezetni.

Mennyire értek egyet a Pride beszüntetésével?

Ez egy nagyon érzékeny kérdés. Számomra a közélet nem az ítélkezés terepe, hanem az értékeink védelméé. Konzervatívként hiszek a hagyományos családi modellben. Abban az értékrendben, amely hosszú évszázadok óta megtartó ereje a magyar társadalomnak. Ugyanakkor a kultúrált kommunikáció és vita híve vagyok. Mélyen elítélem az online és offline bántalmazás minden formáját, így azt is, amikor bárki emberi méltóságát kérdőjelezik meg – nemi identitástól függetlenül.

A Pride kapcsán nem az egyének létezési jogát vitatom, hiszen mindenkit megillet a méltóság, a magánélet és az emberi tisztelet. Ugyanakkor a rendezvény jellege, stílusa és politikai töltete szerintem túllép egy bizonyos határon. Azt látom, hogy a Pride ma már nem a párbeszédről és a jogokról szól. Hanem sokkal inkább a provokációról, a hagyományos értékek és a kereszténység nyílt kigúnyolásáról. Ez pedig mélyen szétfeszíti a társadalmi kohéziót.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy a Pride ebben a formában nem szolgálja sem a társadalmi békét, sem az elfogadás ügyét. Ha egy rendezvény megoszt, szélsőségeket szül és indulatokat gerjeszt, akkor nem az összetartozást építi. Márpedig egy ország jövője csak akkor lehet erős, ha nem szétszakad, hanem összekapaszkodik.

Mit hoznak szerintem a következő hónapok, mire számítok a választáson?

A következő hónapok intenzívek lesznek. Ezt nem csak politikai influenszerként, hanem terepen dolgozó fiatalként is érzem. Egyre többen figyelik a közéleti eseményeket, egyre több vélemény formálódik, és egyre nagyobb a tét. A közhangulat feszült, a média zsizseg, és sokan keresik a kapaszkodót egy bizonytalan világban.

Én viszont hiszek abban, hogy a választás nem a hangzatos ígéretek, nem a politikai showműsorok és nem a pillanatnyi felháborodások alapján dől el, hanem az alapján, ki mit tett le eddig az asztalra. A jobboldal, a kormánypártok és a Fidelitas is bizonyított már: nemcsak beszélünk a nemzeti szuverenitásról, a családok védelméről, a fiatalok jövőjéről, hanem nap mint nap teszünk is ezekért. A baloldal – még ha új arccal is próbálja eladni magát – csak újracsomagolt múlt. Azt pedig már ismerjük.

A választáson határozott és világos üzenetet kell küldenünk: nem kérünk a káoszból, a gyűlöletkampányokból és az értéktelen, „anti-minden” politizálásból. Ehelyett stabilitást, kiszámíthatóságot és értékalapú vezetést szeretnénk.
Személy szerint, én bizakodó vagyok. Látom, hogy a vidéki közösségekben, a fiatalok között, a családok körében még mindig él az a belső tartás, ami megtartotta ezt az országot az elmúlt években is. Mi most nem csak választást nyerhetünk, hanem jövőt is, ha nem engedjük, hogy elvegyék tőlünk a hitet a saját hazánkban.

A munkát folytatjuk. Terepen, online, a közösségeinkben. És bízom benne, hogy ez az elszántság hozza majd el a győzelmet is.

Ezt üzenem azoknak, akik szeretnék hallatni a hangjukat, de még nem mertek belevágni:

A legnagyobb változások mindig egyetlen döntéssel kezdődnek. Amikor valaki úgy érzi, hogy nem tud és nem is akar tovább csendben maradni. Ismerem ezt az érzést, hiszen én is ott voltam nemrég: figyeltem, követtem, gondolkodtam, de sokáig a háttérben maradtam. Aztán eljött az a pillanat, amikor már nem tudtam magamban tartani azt, amit gondolok. Mert a világ nem vár meg minket. Vagy alakítjuk, vagy mások formálják helyettünk.

Aki most azt érzi, hogy mondanivalója van – akár egy posztban, egy közösségépítésben, vagy csak egy beszélgetésben –, azt bátorítom: induljon el. Ne várja meg, amíg „készen áll”, mert soha nem lesz tökéletes pillanat. A hangod akkor válik erővé, amikor kimondod. És hidd el, lesznek, akik kapcsolódni fognak hozzá.

Ne félj attól, hogy mások mit gondolnak. Félj inkább attól, hogy egyszer visszanézel, és megbánod, hogy nem álltál ki magadért, az értékeidért, a hazádért.

A közélet nem egy zárt klub. Minden hang számít. Különösen azoké, akik őszinték, tisztességesek, és a szívük mélyén a közösséget akarják szolgálni.

Nem baj, ha az elején bizonytalan vagy. Csak az számít, hogy elindulsz. Mert ha te nem mondod el a véleményed, akkor majd más mondja el helyetted, s az talán egészen más irányba viszi a világot, mint amit te szeretnél látni.

Sokan kérdezik, miért csinálom. Miért veszem a hátamra ennek a világnak a súlyát. A válaszom egyszerű: mert nem tudnám másként élni az életem. Mert hiszem, hogy ha mi, a konzervatív fiatalok nem állunk ki a saját értékeinkért, akkor ezt senki más nem fogja helyettünk megtenni. És hiszem, hogy minden ember életében eljön az a pont, amikor választania kell, hogy sodródik tovább az árral, vagy evezni kezd. Én már választottam.

Hiszem, hogy a tisztesség nem gyengeség, a vita nem háború, és hogy a konzervatív értékeket képviselő fiatalok hangja még sokáig hallatszani fog ebben az országban.

(Nyerges Csenge írása)