Az ember méla undorral bele-belenéz a parlamenti közvetítésnek nevezett majomcirkuszba, és nehezen tudja eldönteni, mi az elkeserítőbb:

1. A kormánypárti politikusok agressziója, 3.b. osztályban sem elfogadható viselkedésproblémái, a házszabály és a ház méltóságának percenkénti megtaposása. A förtelmes arroganciája a miniszterelnöknek, az egészségügyi miniszternek, vagy annak a zsarnokoskodó napközis nevelőnőnek ott fent a pulpituson, akinek a nevét sem akarom megjegyezni, épp elég, hogy a gesztusai beleégtek a retinámba.

2. Az a teljesen orwelli világ, ahol a "Tisza pártnak" nevezett gyűlöletgyár tevékenységét puszta ráolvasással "Szeretetországként", "változásként", "megtisztulásként" próbálják eladni.

3. Az, hogy emberek tömegei lelkesen üdvözlik a 35 éve nem látott lincshangulatot, amit ez a romboló figura és a sleppje hozott magával: a gúnyt, a megalázást, a fenyegetőzést. Vérszomjasan követelik a polgárháború folytatását, sztárként rajongják annak gerjesztőit, és a kommentszekcióban maguk is átveszik a tiszás gyűlöletgyár alpári tónusát, totális diktatúrákat idéző nyelvi kódjait.

A közbeszéd minősége ugyanis soha nem marad a parlament falai között. Megjelenik az ebédlőasztalnál, az iskolában, a munkahelyen és a kommentszekcióban is. Ahogy a politikusok bánnak ellenfeleikkel, úgy bánnak majd egymással a szomszédok, a munkatársak, a családtagok is. Amit a közélet legitimnek mutat, azt előbb-utóbb a társadalom is legitimnek kezdi érezni.

A politika mindig tükör is. Nemcsak azt mutatja meg, kik vezetnek bennünket, hanem azt is, mivé vagyunk hajlandók válni miattuk. Egy ország erkölcsi állapotát az is mutatja, hogy az emberek mit tapsolnak meg, mit mentenek fel, és mit kezdenek természetesnek tekinteni.

Lehet választásokat nyerni indulattal. Lehet politikai tőkét kovácsolni a megosztottságból. De országot építeni csak olyan politikával lehet, ahol az ellenfél nem ellenség, a vita nem háború, és az emberi méltóság nem elvehető.

Most olyan időket élünk, amikor egyre többen úgy érzik: hiába beszélünk, gondolkodunk és álmodunk ugyanazon a nyelven, mégsem ugyanabban az országban élünk – csak ugyanazon a földrajzi helyen. A kérdés, hogy ha egyszer véget ér ez a sötét korszak, marad-e még valami abból a közös minimumunkból, amelyre egy nemzetet újra fel lehet építeni.

Forrás: Mandula Viktor