Objektíven elmondom, miért nyertük meg március 15-ét – nem mintha verseny lett volna

Nemzeti ünnepek, agy egyéb események után Magyarországon szinte törvényszerűen ugyanaz a jelenet játszódik le. A beszédek véget érnek, a tömeg hazamegy – vagy a kocsmába –, és kezdődik a szokásos számháború. Ki volt többen? Ki nyerte a napot? Természetesen ezt mindkét oldal ilyenkor magának gondolja, de bármennyire is furcsán fog ez hangzani, lehet ezt objektívebben nézni, és még cellainformáció sem kell hozzá, csak józan ész.

Egyébként mi nyertünk.

Elsősorban talán azért, mert a Békemeneten résztvevőknek nem kellett kiszolgálniuk egy pszichopata egóját. Nem egy fényhozó szektavezért mentek el meghallgatni, hanem azért gyűltek össze, hogy együtt legyenek a hasonlóan, normálisan gondolkodó honfitársakkal. A miniszterelnök beszéde csak része volt egy nagyobb, komplex élménynek, amit hazaszeretetnek hívnak.

A Kossuth téren és az oda vezető úton nem kellett senkinek statisztának lennie, vagy díszletelemnek, mint az Ukrán Péter színpada előtt. Nem kellett részt venni egy hatalmi liturgiában, ahol a tömeg legfőbb feladata az, hogy visszatükrözze a vezér nagyságát.

De talán ami a legfontosabb, hogy a Kossuth téri rendezvény nem az ukránpárti rendezvényhez képest tudott csak létezni, nem azon görcsöltünk végig, hogy mit csinál a másik, hányan van, és mit mond.

Ezt egyébként úgy hívják, hogy szuverenitás: és a saját utunk kiválasztása felbecsülhetetlen győzelmi érték.