Emlékszem, amikor apám kivitt az első jobboldali megmozdulásomra. Nem emlékszem mi volt az apropója, kicsi voltam, nem foglalkoztam politikával, de emlékszem, hogy azt mondtam neki (de lehet, hogy csak mondta, hogy ezt mondtam neki): “itt mindenki olyan kedves, mindenki figyel a másikra, senki nem utál senkit”.
Ennyi tűnt fel akkor, ezt tudtam belőle leszűrni, így tudtam megfogalmazni, de épp elég volt. Azóta is valami hasonlót, valami felemelőt érez az ember a Békemeneten, akkor is, ha az épp egy kampány közepén van, meg akkor is, ha csak úgy, azért, mert rég voltunk együtt.
Megpróbálom ezt az érzést én is átadni, abban bízva hogy ez élmény valahol megmarad neki is, és addig motoszkál majd, hogy előbb-utóbb mélyebb értelmet nyer. ❤️