Másfél nap telt el azóta, hogy a baloldal aktuális miniszterelnök-jelöltje megint vállalhatlatlanra videóblogolta magát, és dermesztő nyíltsággal arról beszélt, hogy „a Fideszben van néhány zsidó, csak elég kevés”.

Olyan mondatok ezek, amelyek nem kiszivárogtak valahonnan, hanem szánt szándékkal mondták őket bele a kamerába. Márki-Zay Péter ráadásul ezt úgy tette meg, mint aki még csak nem is sejti szavai súlyát és vállalhatatlanságát.

A közéletbe mélyen hasító mondatok alapján egyértelmű, hogy a baloldal felkent jelöltje nemcsak a szexuális irányultságot tartja számon, hanem a közéleti szereplők származását is, és ezek alapján következtetéseket von le.

Eltelt másfél nap, de az évtizedekig gondosan hangolt kórus most csenddé dermedt. Sehol egy veretes publicisztika, téli álmot alszanak a petíciós hadak, aluszik az EP-képviselők vadakat terelő aggodalmi közlemény-generátora is. Sehol egy eddig-és-ne-tovább kiáltvány, és a jelek szerint a jogvédő brigádoknál is lemerült a vészhelyzeti riasztóberendezések akksija. Megint olyan csend van, hogy a tücsköket is lehet hallani. Pedig még mindig tél van.

A baloldali pártok hosszú éveket töltöttek azzal, hogy minden szélsőségesnek ítélt – megtörtént, vagy meg sem történt – rezdülésre azonnal kiáltottak. Kiáltottak, petícióztak és tüntettek. Ha hasonló listás kijelentésre került sor, akkor akár a Kossuth teret is megtöltötték (a mellékelt kép ott készült). A Parlamentben sárga csillaggal a mellükön demonstráltak.

Aztán eltelt egy kis idő, és nemcsak összefogtak a korábban kiátkozott listázóval, hanem nyikhang nélkül helyén hagyták a szerencsi tetűcsúszdázós jelöltet, most pedig szó nélkül tűrik az újabb listázásra utaló ámokfutamokat.

Nem tudom, hogy közben lesütik-e a szemüket, de a végeredmény szempontjából mindegy is. Még egy ügy, amelyben mindenki láthatja, nem előre mennek, még csak nem is igazán hátra. Csakis lefelé.