Sírva röhögsz
POJÁCA
Messziről indítanám. A 14. század elején, ferences szerzőknél (Duns Scotus, Ockham) alakult ki a szabadságnak egy olyan értelmezése, ami szerint az akaratszabadság nem csak kontingens (esetleges, azaz nem determinált, nem szükségszerű) képességünk, hanem indifferens (közömbös) is, vagyis az akarat teljesen meghatározatlan az ellentétes választási lehetőségek vonatkozásában. Innen már csak egy lépés volt, hogy a szabadság az ellentmondásban mutatkozik meg igazán, míg a beleegyezés mindig megbélyegezhető a függőséggel, ami a szabadság feladását jelentené. Az egzisztencialista (Heidegger) és a perszonalista filozófia hozott változást ebben a kérdésben és a teológiát is fejlődésre ösztönözte. Az egzisztencializmus szerint az akarat nem egyszerűen lehetőségek között választ, amikhez képest szabadsága közömbös, hanem a szabadságnak része önmagunk meghatározása: egy lehetőség megragadása vagy elmulasztása egyben egy önmagunkkal kapcsolatos döntés is, önmagunk meghatározásának része. Így a döntések elől menekülő ember nemcsak éppen nem él a szabadságával, hanem menekül az önmeghatározás elől is, és pont azzal a képességével nem él, ami az egzisztencialisták szerint igazán emberré tesz bennünket. Ez hatással volt a teológiai akaratszabadság értelmezésére. A szabadság nem pusztán vagy nem feltétlenül abban áll, hogy mindig van előttünk új alternatíva, mindig megváltoztathatjuk a döntéseinket, hanem abban is, hogy meghatározhatjuk önmagunkat. Minél inkább meghatározzuk azonban magunkat egy adott kérdésben, annál inkább elveszítjük a másként cselekvés lehetőségét abban a kérdésben. Ezt a veszteséget nem külső kényszer hatására szenvedjük el, hanem éppen a szabadság mint önmeghatározás gyakorlásából következik: minél inkább megvalósítjuk a szabad önmeghatározást, annál inkább elveszítjük a másként cselekvés lehetőségét (ld. elköteleződés). A teológia szerint az elköteleződés elől való menekülés nem hozza magával, hogy az illető kivonhatná magát ezen dinamika alól. Aki ui. menekül az ilyen egyre végérvényesebb önmeghatározás elől, annak a tetteit ez a magatartása fogja meghatározni, és az ő önmeghatározása egyre inkább a végérvényes önmeghatározástól való tartózkodás lesz. Ez a dinamika transzcendentális: nem vonhatjuk ki magunkat alóla.
A perszonalista filozófia még azzal egészíti ki ezt, hogy szabadságunk önmeghatározás-részének nélkülözhetetlen eleme a mások személyével való kapcsolat. Az én tehát nem zárt szubjektum, aki számára minden más csak külső, közömbös objektum, hanem kapcsolatokban képes a saját önmeghatározását felépíteni, vagyis a szabadságát kibontakoztatni. Ebből azonban morális kötelezettség fakad, mert ha én csak mások segítségével tudom meghatározni önmagam és így kibontakoztatni a szabadságom, akkor másnak is szüksége van énrám, hogy ő is ki tudja bontakoztatni a szabadságát. A szabadság gyakorlása tehát természetünkből eredően feltételezi a közösséget.
Mindebből az következik, hogy amikor a liberális demokráciára hivatkozva a (közösségen alapuló) arisztotelészi politikai filozófia elvetésével elválasztják a politikai filozófiát az erkölcstantól (és így a morális kötelezettségektől, a szolidaritástól stb.), akkor valójában pont az a szabadság sérül meg, amit annyira el szeretnének érni.
Sírva röhögsz
POJÁCA
Messziről indítanám. A 14. század elején, ferences szerzőknél (Duns Scotus, Ockham) alakult ki a szabadságnak egy olyan értelmezése, ami szerint az akaratszabadság nem csak kontingens (esetleges, azaz…
Eközben a franciaországi Európai értelemben vett demokráciában...
"28 embert ítéltek börtönbüntetésre Franciaország legnagyobb internetes zaklatási ügyében. A 20 és 49 év közötti vádlottak négytől 18…
Itt a másik mamuszos..
Jó reggelt ❤️
Baloldali politikusok egymás között!
Atombomba=majd mondom nekik hogy én tudnék mesélni
Péter.
Isten küldötte
Kész
Napi szar.