Újabb megrázó olvasói levél. Változtatás és kommentár nélkül közöljük:
"Readingben dolgozom, már napok óta gyomorgörcsöm volt az Anglia-Magyarország meccs előtt. Mivel angol kollégám nincs – csak bosnyák, pakisztáni, lengyel, bangladesi és török – ezért szerencsére elkerültek a piszkálódások. Félre értés ne essék, nem az fájt volna, ha azt mondják, hogy kikapnak a magyarok, hanem az, ha engem velük azonosítanak. A csürhével. A nácikkal. A meccsnapján behívott a főnök, Will. Ő az egyedüli angol, de ugye ő fenn van, az irodában. Tényleg totál ki voltam, azt hittem, az ellopott WC-papír miatt hív be magához. Barátságosan csak annyit mondott, hogy reméli, hogy nézem ma a meccset, és győzzön a jobbik. Bárcsak győzött volna a Jobbik – gondoltam magamban. Aztán elfogott a szégyen, hogy engem a magyarokkal azonosít. Bazdki, pedig már az apám által adott turbómagyar Árpád nevet is sikerült angolosítanom, AirPod-ra. Este kezdődött a meccs, szerencsére senki sem nézte a házban, mert aznap játszottak a románok, a törökök, a bosnyákok meg a lengyelek is. Ideges voltam, kifütyülték a magyarokat, persze, nem lepődtem meg, megérdemeltük. Bocsánat, megérdemelték. Aztán nem hittem a szememnek, kikaptak az angolok. Jöttek a szomszédok gratulálni, Pawel, Emre, Edin, Aurel, Hakan, a többiek. Nem akartam, hogy gratuláljanak, nem esett jól. Nem akartam másnap munkába menni. Nem akartam Orbán kétes fényében fürdőzni. Mert ez Orbán sikere volt. És az én kudarcom. Will, a főnök másnap gratulált nekem, és meghívott egy kávéra. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy én nem vagyok rasszista, én nem olyan vagyok, mint ők. Megnyugtatott, hogy ne izguljak, és gratulált. Sose szégyelltem még magam ennyire."
#demokratikusmemek
#ÉRTÉKKÖZÖSSÉG
#STB
Forrás: Független-objektív