Egy kis emlékeztető a mai parlamenti döntés széljegyzeteként Péter Gáborról, az ÁVH vezetőjéről:
Tanulságos ...
Az államvédelmi (terror)szervezet fenntartása természetes velejárója volt a szovjet típusú diktatórikus rendszerek működésének. A mindenhatóvá lett párt oly módon fonódott össze az állammal, hogy annak szinte mindenható szervezetét használta a „párt ökleként” az egypártrendszer által mindig újratermelt „ellenség” szétzúzására. Péter fenntartások nélkül, szinte abszolút módon azonosult feladatával, lassanként „fejébe szállt a siker” (hogy Sztálint idézzük), s nem okult szovjet elődei példájából, akikkel, csaknem kivétel nélkül mindegyikükkel, a kivégző golyója végzett. A magyar viszonyok között nem lehetett, nem is volt más, mint az itt egyeduralkodó Rákosi bábja, aki egyébként Péter bukásakor nemcsak a pártot, hanem egyúttal a kormányt is szinte korlátlan hatalommal vezette.

Az ÁVH bűn-, nem egyszer rémtetteit könyvtárnyi irodalom tárgyalja. Az ÁVO/ÁVH vezetője „alkotó módon” közreműködött minden „tisztogatás” végrehajtásában, akárki volt is az aktuális ellenség: volt horthysták (Magyar Közösség pere), ipari szakemberek (MAORT-per, Nitrokémia-per, a MÁV vezetői), katolikus főpapok (Mindszenty József esztergomi érsek mellett Grősz József kalocsai érsek), volt szociáldemokraták, s nem utolsó sorban a „saját sorainkban megbújók”, a kommunista párt vezető funkcionáriusai (közülük a legismertebb a kivégzett Rajk László, valamint Kádár János). Számos esetben ő adott parancsot a fogva tartottak bántalmazására, alkalmanként megkínzására. Ezért el nem múló személyes felelősség terheli.

Pétert az 1953. január 2-áról 3-ára virradó éjszaka feleségével együtt tartóztatták le Rákosi villájában. (Simon Jolán addig a pártfőtitkár tikárságát vezette.) A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének február 19-ei ülésén egyhangú szavazással kizárták a pártból.

Pétert először akarták megvádolni, hogy angol-amerikai ügynök. (Állítólag egyik hozzátartozóját agyonverték a vallatás során, szellemileg visszamaradott testvérét az Egyesült Államokból hozták haza, hogy vállalja az amerikai kapcsolatot.) Miután e szálat ejtették, a moszkvai „zsidó orvosok pere” magyar változataként előadni kívánt „cionista” per egyik vádlottjaként akarták felléptetni. Csakhogy 1953. március 5-én meghalt Sztálin, s a tervezett per koncepciója megváltozott. Az 1953 júniusában a miniszterelnökségről ugyan Moszkvában leváltott, de a párt vezetői tisztében meghagyott Rákosi rugalmasan reagált: az MDP KV 1953. júniusi (a Nagy Imre-féle „új szakasz” politikájának szellemiségével egybecsengő) határozata alapján új vádkoncepciót eszelt ki, amely végül hivatali visszaélésre, népellenes tevékenységre, halált okozó testi sértésre, társadalmi tulajdon elleni bűntettre módosult.

Farkas Vladimir, ekkoriban az ÁVH alezredese, a Péter elleni vizsgálatot pártvonalon felügyelő korábbi honvédelmi miniszter, akkor KV-titkár Farkas Mihály fia 1990-ben közreadott önéletrajzi könyvében a következőképpen emlékezik: „Az 1953. júniusi határozat után mindenki menekült a felelősség elől. Sokszori konzultáció történt Moszkvával, és állítólag [Kliment] Vorosilov ötlete volt, hogy ha Péter Gábor úgy is börtönben van, rá kell kenni a felelősséget (ti. az 1953 előtt történtekért], és akkor született meg a Péter Gábor és bandája koncepció. [...] Péter Gábor ellen a fő vád – népellenes bűncselekményként –, hogy megszavazta a 43-as pártfeloszlatást, mint a KV tagja. Rákosi újra nagyon ravasz, mert e mögött nyilvánvalóan az volt, hogy Kádárt ne lehessen politikailag rehabilitálni. […] A bíróság ítélete e tekintetben elsősorban nem Péter Gábornak szólt, hanem Kádár Jánosnak. […] Ugyanis ha Péter Gábort azért el lehet ítélni, mert megszavazta a pártfeloszlatást, akkor Kádárt nem lehet rehabilitálni.”

1953. december 24-én a Budapesti Hadbíróság zárt tárgyaláson életfogytiglani börtönre, a közügyektől tízévi eltiltásra, teljes vagyonelkobzásra és lefokozásra ítélte; a másodfokon eljáró Katonai Felsőbíróság 1954. január 15-én az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. S valóban, az ítéletek indoklásából kitűnt: a „Péter Gábor és bandája” koncepció jegyében őrá – és a további tizenhét perbe fogott magas rangú államvédelmi tisztre – kívánták hárítani a politikai felelősséget a korábbi törvénytelenségekért. A Nagy Imre 1955. tavaszi leváltása után újra nyeregbe kerülő Rákosi a még a jugoszlávokkal való viszony megromlásáért is az ő nyakába akarta varrni a felelősséget. (1955. augusztus eleji csepeli beszédében Pétert és „bandáját” emlegette Titóval kapcsolatban.)

Miután 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszus elítélte a sztálinizmust, Rákosi defenzívába szorult. Péter Gábor július elején a börtönben „Mi az igazság?” címmel újabb feljegyzést írt, amelyben ő meg persze kizárólag a volt pártfőtitkárt hibáztatta az ÁVH „túlkapásaiért”. Rákosi 1956. júliusi leváltása után az új pártvezető, Gerő Ernő képtelen volt a belpolitikai helyzet konszolidálására, a feszültség egyre nőtt, az országban súlyos válságjelek mutatkoztak, amit csak tetézett, hogy a törvénytelenségek felszámolása igen vontatottan haladt. Mindenesetre október elején letartóztatták Farkas Mihályt; az ő ügyében többször kihallgatták Péter Gábort is, aki – az új pártvezetés szándéka szerint – lelkesen vallott a volt hadseregtábornok ellen. 1956. október elején a BM Vizsgálati Főosztálya Péter ügyében is felülvizsgálatot rendelt el.

November 3-ának éjjelén, miután a forradalmárok 800 foglyot szabadon bocsátottak a Gyűjtőfogházból, a forradalmárok kivitték a siralomházba, de november 4-én reggel a bevonuló szovjet csapatok kiszabadították.

A forradalom leverése után, 1957 márciusában az ügyészség elrendelte a Péter ellen 1956. október elején elkezdett vizsgálat folytatását; Péter újfent Rákosit és Farkas Mihályt okolta a verések és kínzások elrendeléséért. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa 1957. június 15-én tizenhat rendbeli hamis vád, hivatali hatalommal való visszaélés, két rendbeli felbujtói minőségben elkövetett, halált okozó súlyos testi sértés és folytatólagosan elkövetett szolgálati hatalommal való visszaélés vádjában találta bűnösnek és 14 évi börtönre ítélte. Volt államvédelmi vezetőtársai szintén rövidebb-hosszabb börtönbüntetést kaptak. Az ítéletek az 1953. évi közkegyelem alapján feleződtek, Péter esetében is beszámították az addig letöltött négy és fél évet is.

1958 márciusában a volt ÁVH-vezér gyenge egészségi állapotára hivatkozva Biszku Béla belügyminisztertől kérte maradék büntetésének elengedését. 1959. január 10-én elhagyhatta a börtönt. Jogi értelemben az egyéni kegyelem 1960. április 1-jén hatályosult. Szabadulásáról nem számolt be a magyar sajtó, a nyugati lapok 1959 februárjában közölték a hírt.

Az ekkor 53 éves Péter Gábort eldugták a közvélemény elől, a Magyar Ruhaipari Tervezővállalat könyvtárában kapott könyvtárosi állást. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága 1962 augusztusában elfogadott határozatában első helyen a Rákosi–Farkas–Gerő-„klikket”, másodikként pedig az ÁVH vezetőségét tette alapvetően felelőssé a koncepciós perek túlkapásaiért. Újabb jogi felelősségre vonásra azonban nem került sor, 1963 januárjában mindössze annyi történt, hogy megfosztották állami kitüntetéseitől. 1965 márciusában az MSZMP KB Politikai Bizottságának jóváhagyásával idő előtt nyugdíjazták.

Visszavonultan élt, csak ritkán nyilatkozott. A ’60-as években a Párttörténeti Intézet kérésére megírta az 1945 előtti időkre vonatkozó visszaemlékezéseit. Az 1970-es évek végén hosszú interjúsorozatot adott Galgóczi Erzsébet írónőnek, de ebben a beszélgetésben sem jutottak túl az illegalitás évein. (Emlékezései csak jóval a rendszerváltás után, 2002-ben kerültek nyilvánosságra.) A ’80-as években mások is megkeresték, de többé nem nyilatkozott. 1989-ben a Mindszenty-ügy perújításakor a Legfőbb Ügyészség kötelezte tanúvallomás tételére. 1990 szeptemberében a Svédországból hazalátogató régi ismerőse, Libik György (aki 1944-ben bújtatta a nyilasok elől) elbeszélgetett vele, ennek kivonatát a Népszabadság közölte.
(Forrás:https://www.kommunizmuskutato.hu/eletrajzok/peter-gabor)