Ezt mindenféle kommentár nélkül osztom meg. Érdemes alaposan olvasni:

👉Dr. Horváth Attila alkotmánybíró különvéleménye:
[206] Nem szavaztam meg a visszautasítást, mert álláspontom szerint az alkotmánybíróságnak a jelen ügyben kihirdetésére visszaható hatállyal meg kellett volna semmisítenie a tizenhetedik alaptörvény-módosítással az Alaptörvény Záró és vegyes rendelkezései közé emelt, a köztársasági elnök mandátumát megszüntető 34. pontot.
[207] Mindenekelőtt szükségesnek tartom az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése alapján – amely az Alkotmánybíróság minden eljárásában kötelezettségi szintre emeli az Alaptörvény valamennyi rendelkezésének értelmezése során azok céljának, a benne foglalt Nemzeti hitvallásnak és a történeti alkotmányunk vívmányainak figyelembevételét – rávilágítani arra, hogy a történeti alkotmány vívmányának minősül, hogy Magyarországon a köztársasági elnök személye sérthetetlen, politikai felelősséggel nem tartozik, jogi felelőssége pedig csak kivételes esetekben, szigorú feltételek mellett áll fenn, az államfő a nemzet egységét testesíti meg és őrködik a demokratikus működés felett.
[208] Mindennek ellenére a magyar történelemben sajnálatos módon négy példa is van arra, hogy az államfők eltávolítása a XX. század kritikus pillanataiban sokszor nem a jog által szabályozott felelősségi mechanizmusokon keresztül történt, hanem nyers politikai vagy katonai erő, illetve zsarolás révén.
[209] A négy történet közös pontja, hogy egyik esetben sem rendes közjogi felelősségi mechanizmus vezetett az államfő távozásához:
[210] Károlyi Mihály 1919. január 11-től 1919. március 21-ig volt az első magyar népköztársaság államfője, eljárási
kegyelemben részesítette Kun Bélát és társait, akik a Vix jegyzék okozta válságot kihasználva kikényszerítették
lemondását. Károlyi a hatalmat a szociáldemokratáknak kívánta átadni, ehelyett a kommunisták puccsszerűen
kikiáltották a Tanácsköztársaságot, proletárdiktatúrát vezettek be.
[211] Horthy Miklós – aki 1920. március 1-jétől 1944. október közepéig volt a Magyar Királyság kormányzója – le-
mondatása járt a legközvetlenebb fizikai kényszerrel: az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet idején a németek
elrabolták fiát, hogy Horthyt a németbarát hatalomátadás elfogadására kényszerítsék. Október 16-án aláírta le-
mondását, Szálasit bízva meg kormányalakítással.
[212] Tildy Zoltán 1946. február 1-jétől 1948. július 31-ig volt Magyarország köztársasági elnöke, eltávolítása a kommunista hatalomátvétel tipikus technikáját mutatta: nem nyílt alkotmányos eljárással, hanem egy közeli család-
tagja elleni büntetőeljárással kényszerítették lemondásra.
[213] Szakasits Árpád 1948. augusztus 3-tól 1949. augusztus 23-ig volt köztársasági elnök, majd 1950-ig az Elnöki
Tanács elnöke politikailag terhessé vált, ezért Rákosi félreállíttatta és letartóztatta. Az ’50-es években koncepciós perben háborús bűntettel, kémkedéssel, hűtlenséggel és államellenes szervezkedéssel vádolták – a sztálinista büntetőjog tipikus, megfélemlítést célzó vádpontjaival.
[214] Mindezen történelmi előzményekre tekintettel különösen aggodalomra okot adónak tartom, hogy a mai modernkori Országgyűlés az Alaptörvény tizenhetedik módosításának megszavazásával negligálta az Alaptörvényben foglalt, a köztársasági elnökre vonatkozó közjogi felelősségi mechanizmus szabályrendszerét.
[215] Aggodalomra okot adónak tartom továbbá azt is, hogy az Országgyűlés úgy választott új köztársasági elnököt
2026. augusztus 11-én, hogy nem várta meg az Alkotmánybíróság e tárgykörben hozott döntését. Felhívom a
figyelmet arra, hogy a fékek és ellensúlyok (checks and balances) rendszerében az Alkotmánybíróság a törvényhozó hatalom feletti alkotmányos kontroll legfontosabb intézménye, amely nem a hatalommegosztás negyedik ágaként, hanem az egész rendszer felett álló, azt védő és kikényszerítő szervként funkcionál: biztosítja,
hogy a három hatalmi ág (törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás) ne léphesse túl az Alaptörvényben
meghatározott kereteket, és hogy a fékek és ellensúlyok rendszere ténylegesen érvényesüljön.
[216] A visszautasítással alapvetően két okból nem értettem egyet: egyrészt az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24.
cikk (5) bekezdése alapján jogosult vizsgálni az Országgyűlés alkotmányozó hatáskörét, mivel ez eljárási követelménynek minősül; másrészt elvi szinten vitatom azt az indokolást, hogy nem léteznének az Országgyűlés hatáskörét korlátozó, kötelezően figyelembe veendő alkotmányos mércék.
[217] 1. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény S) cikk (3) bekezdésében, 24. cikk (5) bekezdésében, valamint az Abtv.
24/A. § (1) bekezdésében szabályozott, az Alaptörvény módosítását felülvizsgáló normakontroll eljárásában tartalmi vizsgálatot nem végez, az Alaptörvény módosítását csak a megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények tekintetében vizsgálhatja felül. Ebben az eljárásban csak az Alaptörvényből eredő eljárási követelmények vizsgálhatók, ám ezek taxatív listáját sem az Alaptörvény, sem az
Abtv. nem határozza meg.
[218] A 12/2013. (V. 24.) AB határozatban az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az Alaptörvény-módosítás vizsgálatát alapvetően a közjogi érvénytelenség égisze alatt végzi, és megállapította, hogy hatásköre nem zárható ki az alkotmányt módosító rendelkezéseknek e szempontból való felülvizsgálatára {12/2013. (V. 24.) AB határozat,
Indokolás [24]–[25]}. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a közjogi érvénytelenség a jogszabály formai – a
jogalkotási eljárás hibáiból eredő – alkotmányellenessége, szemben a norma tartalmi (materiális) alkotmányel-
lenességével. A közjogi érvénytelenség alaptételét a 11/1992. (III. 5.) AB határozat fektette le, amikor a Zétényi-Takács-féle törvény előzetes normakontrollja során az Alkotmánybíróság kimondta: „A jogállamiság és a jogbiztonság elvéből fakadnak az eljárási garanciák. Ezek alapvető jelentőségűek az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatósága szempontjából. Csak a formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály.” Ez a tétel a közjogi érvénytelenség doktrínájának kiindulópontja, amelyre a későbbi határozatok szinte kivétel nélkül hivatkoznak.
[219]Az Alkotmánybíróság gyakorlata következetes abban, hogy a jogalkotói hatáskör túllépése nem önálló kategória, hanem a közjogi érvénytelenség egyik megjelenési formája; már a korai gyakorlatban rögzítésre került,
hogy a felhatalmazás kereteinek túllépése alkotmányellenességet eredményez [19/1993. (III. 27.) AB határozat,
ABH 1993, 431, 433.; 551/B/1993. AB határozat, ABH 1995, 840, 841–842.; 467/B/2005. AB határozat, ABH
2007, 2526.]. A 61/2011. (VII. 13.) AB határozat továbbfejlesztette ezt, lehetővé téve az Alkotmány módosításának felülvizsgálatát is, ha közjogi érvényessége volt vitatott.
[220] Álláspontom szerint a negyedik Alaptörvény-módosítás előtt született 45/2012. (XII. 29.) AB határozat
megállapításai a formai eljárási követelmények tekintetében a módosítás után is fenntarthatók.
[221] Az „Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények” tartalmának, hatókörének, egyes elemeinek a meghatározása kétségtelenül az Alaptörvény rendszerszintű értelmezését igényli. Mindezekre tekintettel álláspontom szerint az Alaptörvény-módosításra vonatkozó azon eljárási szabályok teljeskörű felsorolása, amelyek közjogi ér-
vénytelenséget eredményeznek, önmagában az Alaptörvény normaszövege alapján nem, csak esetről esetre
történő alkotmányossági vizsgálat alapján állapítható meg. Ennek alapján nézetem szerint léteznek olyan Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények, amelyek prima facie, egyszerű mechanikus vizsgálattal azonosíthatók és értékelhetők, példának okáért e körbe tartozik az Országgyűlés határozatképessége, az előterjesztő sze-
mélye, az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata, a házelnök, illetve a köztársasági elnök aláírása,
valamint az Alaptörvény módosításának a kihirdetés során történő megjelölése, míg más eljárási követelmények
azonosítása és vizsgálata a mechanikus vizsgálaton túlmutat és alkotmányossági mérlegelést igényel, amely kör-
be tartozik például a közjogi érvénytelenség keretében az alkotmányozó hatalom alkotmányozási hatáskörének
vizsgálata akár olyan szempontból, hogy az Alaptörvény-módosításban szabályozott kérdésben fennáll-e az
Országgyűlés alkotmányozó hatásköre, azaz maga az Alaptörvény nem zárja-e ki, vagy nem szűkíti-e egy adott
intézmény, szabályozási tárgykör vonatkozásában az Országgyűlés hatáskörét, illetve nem olyan tárgykörrel
ellentétes-e, amelyben példának okáért az Alaptörvény 8. cikk (1) bekezdése szerint érvényes és eredményes
népszavazáson hozott döntés az Országgyűlésre kötelező.
[222] Mindezekre tekintettel álláspontom szerint az Alkotmánybíróság a fenti eljárásban bármely Alaptörvényben
foglalt eljárási követelményt vizsgálat tárgyává tehet, anélkül, hogy ez az Alaptörvény-módosítás tartalmi érté-
kelését jelentené.
[223] Álláspontom szerint a jelen ügyben a prima facie eljárási követelmények nem sérültek, azonban a mérlegelést
igénylők közül az Országgyűlés alkotmánymódosítási hatásköre – mint a közjogi érvénytelenség speciális esete
– részletes vizsgálatot igényelt volna, amelyre az Alkotmánybíróságnak lehetősége lett volna a jelen ügyben.
[224] A Nemzeti hitvallás az Alaptörvényt a jogrend alapjának minősíti; az R) cikk (1) bekezdése és a T) cikk szerint
az Alaptörvény nem egyszerűen a jogforrási hierarchia csúcsán álló norma, hanem a teljes jogrendszer érvényességének forrása. Az Alkotmánybíróság már az Alkotmány alapján fennálló gyakorlatában is a jogállamiság elve alapján értelmezte a közhatalom gyakorlásának – ideértve a jogalkotást is – korlátait {30/1998. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998, 220, 233; 66/1997. (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997, 397, 403.}. Az 56/1991. (XI. 8.) AB
határozat szerint a jogállamiság egyik alapvető követelménye a közhatalmi szervezetek jog által meghatározott,
kiszámítható korlátok között végzett tevékenysége (ABH 1991, 454, 456.). A felhatalmazás túllépése alkotmány-
ellenességet eredményez {19/1993. (III. 27.) AB határozat, ABH 1993, 431, 433; 551/B/1993. AB határozat, ABH
1995, 840, 841–842.}, és a formai alkotmányellenesség egyúttal a jogállamiság sérelmét is megvalósítja {27/1997.
(IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 122, 127–128; 70/2002. (XII. 17.) AB határozat, ABH 2002, 409, 414.}.
[225] Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint „[…] a demokratikus jogállamiság [B) cikk (1) bekezdés] és a népszuverenitás [B) cikk (3) bekezdés] elve egymásra vonatkoztatott értelmezésével dolgozta ki a demokratikus legitimáció érvényesíthetőségének szempontjait. […] Ennek értelmében a közhatalom gyakorlásának alkotmányos feltétele, hogy arra demokratikus legitimáció alapján kerüljön sor [16/1998. (I. 8.) AB határozat, ABH 1998, 140,
146]. Ezen túlmenően a demokratikus legitimáció alkotmánybírósági értelmezése összekapcsolja a jogállam
fogalmát a szövegben előtte álló demokratikus jelzővel, alapjában véve a demokratikus jelző tartalommal való
kitöltéséhez is hozzájárul. A demokratikus legitimáció követelményeit később kibontó, tovább fejlesztő döntések alapján azonban egyértelmű, hogy az Alkotmánybíróság e követelményeket nemcsak a klasszikus hatalmi ágak, illetve nemcsak az alkotmányos szervek működésére nézve kérte számon, hanem a demokratikus legitimáció követelményét minden olyan szervvel szemben érvényesítette, amely közhatalmat, közhatalmi jellegű
jogosítványt gyakorol” {3224/2019. (X. 11.) AB határozat, Indokolás [9]–[10]}.
[226] Következésképpen az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Országgyűlés alkotmánymódosítási hatáskörével
összefüggésben is vizsgálta a demokratikus legitimáció és a jogállam-fogalomból eredő eljárási követelményeket.
[227] Az Alkotmánybíróság több határozatában hivatkozott Magyary Zoltán – a modern magyar közigazgatás-tudomány egyik megalapítójának – jogtudományi eredményeire {pl. 5/2020. (I. 29.) AB határozat, Indokolás [60];
3243/2018. (VII. 11.) AB határozat, Indokolás [28]; 4/2006. (II. 15.) AB határozat}, köztük legismertebb megkülönböztetésére, a hatáskör és illetékesség fogalmi szétválasztására: „A hatáskörök közt tehát minőségi, az illetékességek közt csak mennyiségi különbség van” {Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942}. Azaz a hatáskör azt jelenti, hogy „milyen fajta ügyet” intézhet egy szerv, az illetékesség pedig azt, hogy a hasonló jogosítványú szervek közül melyik jár el – ez a megkülönböztetés a magyar eljárásjogok közös, jogágakon átívelő alapszerkezetévé, egyik legalapvetőbb eljárási követelményévé vált. Az alkotmányjogban ez a minőségi elhatárolás alkotmányos szintre emelt formában jelenik meg: a hatalmi ágak
elválasztása az állami szervek hatáskörének pontos és kizárólagos meghatározásán keresztül érvényesül, a hatalmi ágak közötti egyensúly technikai alapjaként. A hatáskör megsértése valamennyi jogágban eljárási jogsértésként jelenik meg, mivel nem a döntés tartalmát, hanem az eljáró szerv jogosultságát határozza meg.
[228] Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a felhatalmazás kereteinek túllépése alkotmányellenességet eredményez
{19/1993. (III. 27.) AB határozat; 551/B/1993. AB határozat}, és egyúttal a jogállamiság követelményének sérelmét is megvalósítja {27/1997. (IV. 29.) AB határozat; 70/2002. (XII. 17.) AB határozat}. Bár formai jellegű, jogkövetkezménye súlyos: a hatáskör hiányában hozott aktus érvénytelenné válhat, tartalmától függetlenül – ez a
közjogi érvénytelenség egyik tipikus esete, szemben a tartalmi/anyagi alkotmányellenességgel.
[229] Mindezekre tekintettel a közjogi érvénytelenség keretében – álláspontom szerint – az Alkotmánybíróság az S)
cikk (3) bekezdése és a 24. cikk (5) bekezdése alapján jogosult vizsgálni, hogy az Országgyűlés rendelkezett-e
alkotmányozói hatáskörrel egy adott alaptörvényi rendelkezés megállapítására, mivel e hatáskör vizsgálata az
Alaptörvényben foglalt eljárási követelménynek minősül.
[230] A személyre szabott vagy egyedi (ad hominem, ad hoc) jogalkotás – amikor a törvényhozó formálisan általános
normát fogad el, tartalmilag azonban egyetlen azonosítható jogalanyra szabott rendelkezést hoz – a jogállami-
ság visszatérő dogmatikai problémája, amely felveti a hatalommegosztás, a jogegyenlőség és a tisztességes el-
járáshoz való jog kérdését is.
[231] A személyre szabott jogalkotás tilalma a jogállamiság egyik alapvető követelménye. A jogszabály általános, el-
vont normát jelent, nyílt címzetti körre vonatkozik, szemben az egyedi aktusok zárt körével. Személyre szabott
jogalkotásról akkor beszélhetünk, ha a norma formailag általánosnak látszik, de valójában egyetlen személy
vagy rendkívül szűk kör helyzetének rendezésére irányul. Az Alkotmánybíróság már az Alkotmány alapján érvényesülő gyakorlatában is kimondta, hogy a jogalkotó nem használhatja a törvényhozást vezető állami tisztviselők elmozdítására, mert ez önkényes közhatalom-gyakorlást jelentene {ld. 7/2004. (III. 24.) AB határozat, 5/2007. (II. 27.) AB határozat, 183/2010. (X. 28.) AB határozat}.
[232] Álláspontom szerint a konkrét esetre szóló alaptörvény-módosítás nem határozatlan számú személyre és esetre,
hanem egyetlen személyre vagy egyedi tényállásra szabott, ami ellentmond a jogállamiság absztrakciót megkövetelő elvének, amennyiben a szűkítés objektíven nem indokolt. Mindazonáltal nem minden, a gyakorlatban
csak egyetlen esetet érintő Alaptörvény-módosítási szabály automatikusan alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság a 3224/2019. (X. 11.) AB határozatban hangsúlyozta, hogy „akkor állapították meg az alkotmányellenességet, ha az egyedi döntés alapjogot korlátozott {lásd: ABH 2004, 98, 114, 121, hivatkozva: 3076/2013. (III. 27.)
AB határozat, Indokolás [20] és [22]}” {3224/2019. (X. 11.) AB határozat, Indokolás [63]}.
[233] A vizsgált Alaptörvény-módosítás 34. pontjának azon fordulata, hogy „a hivatalban lévő köztársasági elnök
megbízatása megszűnik”, a hatálybalépés pillanatában egyetlen, pontosan beazonosítható személyt érint: nem
jövőre nézve nyitott szabály, hanem az akkor hivatalban lévő államfő mandátumának lezárása. A jogkövetkezmény automatikusan bekövetkezik, a rendelkezés maga hajtja végre az egyedi döntést, keretrendelkezést nem
tartalmaz, és a megbízatás megszüntetésével kimerül. Az intézkedés nem a köztársasági elnöki tisztség átalakításából fakad, mivel a pozíció tartalmát a módosítás egyébként változatlanul hagyja. A 34. ponthoz fűzött jogalkotói indokolás sem jelöl meg olyan intézményi kényszerhelyzetet, amely szükségszerűvé tenné az elnök eltávolítását; a szabály kizárólag személyi változást eszközöl. A Záró és vegyes rendelkezések közé illesztés sem
változtat azon, hogy egyetlen fennálló közjogi jogviszonyt zár le: címzettje meghatározható, hatása egyszeri és
önmagát kimerítő.
[234] Álláspontom szerint egy konkrét közjogi tisztségviselő megbízatásának megszüntetése funkcionálisan egyedi
közhatalmi döntés, még ha az Alaptörvény szövegébe illesztik is – az alaptörvényi elhelyezés nem teszi normatívvá azt, ami funkciója szerint egyedi. Az egyediség megítélésénél a döntő mérce a dominancia: nem az, hogy a rendelkezés jár-e egyedi következménnyel, hanem az, hogy az egyedi joghatás uralja-e a rendelkezés alkotmányos funkcióját. E mérce objektív: a tényleges, elsődleges joghatást vizsgálja, nem a jogalkotó szándékát. A
személyre szabott, ad hominem jogalkotás – ideértve az Alaptörvény-módosítást is – ezzel összeegyeztethetetlen, mert konkrét személyek státuszának rendezésére használja az alkotmány szintjét, és dermesztő hatása révén azt üzeni, hogy az Alaptörvény szabályai utólag is hozzáigazíthatók a politikai elvárásokhoz.
[235] Mindezek alapján a vizsgált Alaptörvény-módosítás 34. pontja személyi-döntési tartalmú, ad hominem aktus.
Ennek megítéléséhez álláspontom szerint azt kell tisztázni, hogyan viszonyul ez a rendelkezés az Alaptörvény
12–13. cikkében szabályozott, az elnöki megbízatás idő előtti megszüntetésére vonatkozó rendes eljáráshoz.
[236] Az Alaptörvény 1. cikk (2) bekezdés a) pontja szerint az Alaptörvény megalkotása és módosítása az Országgyűlés hatáskörébe tartozik, e jogosítvány gyakorlásának feltételeit az S) cikk bontja ki. Ebből következik, hogy a
törvényhozás Alaptörvény-módosítás során nem korlátlan közhatalmat testesít meg, hanem kizárólag az e szabályok által keretezett jogkört gyakorolhatja. Az S) cikk eljárási elemek sorát rendezi (előterjesztő, döntő testület, szavazati arány, a házelnök és a köztársasági elnök szerepe, alkotmánybírósági felülvizsgálat), és kijelöli, hogy a hatáskör kizárólag az Alaptörvény elfogadására és módosítására irányulhat, nem más jogalkotási cél
elérésére. Ebből következően önmagában nem elegendő, hogy az Országgyűlés valamely aktust formálisan
Alaptörvény-módosításnak nevez és megszerzi a kétharmados többség támogatását – szükség van a tárgyi rendeltetésnek való hatásköri megfelelésre is.
[237] Az Alkotmánybíróság hatásköreit a 24. cikk (2) bekezdése sorolja fel az a)–g) pontokban. A 12. cikk (3) bekezdése taxatíven meghatározza a köztársasági elnöki megbízatás megszűnésének okait, g) pontja tartalmazza a megfosztást. A 13. cikk (5) bekezdése a megfosztási eljárást az Alkotmánybíróság kizárólagos hatáskörébe utalja, amelyet kontradiktórius, kérelemre induló, megállapító jellegű eljárásnak minősít, egyébiránt a testületet rendes bírósághoz hasonló szerepbe helyezi. Az eljárást soron kívül kell lefolytatni, kötelező az elnök meghallgatása, a döntés a teljes ülés kétharmados többségével történik.
[238] Az Országgyűlés hatásköreit az Alaptörvény 1. cikk (2) bekezdés a)–k) pontjai tartalmazzák, valamint a meg-
fosztási eljárás tekintetében az országgyűlési képviselők egyötöde számára biztosít eljáráskezdeményezési hatáskört a 13. cikk (2) bekezdése.
[239] Az Országgyűlés demokratikus legitimációjával összefüggésben hangsúlyozandó, hogy az 1989–1990. évi
rendszerváltás óta felálló parlamentek felhatalmazása ugyanabból a forrásból – a választópolgárok döntéséből
– táplálkozik, és az Alaptörvény nem hoz létre köztük rangsort. A köztársasági elnök mandátuma is népszuverenitásból levezethető legitimáción alapul, amelynek a parlamenti ciklusokon túlnyúlása biztosítja az államfő
politikai megfosztásának korlátozottságát.
[240] Az Alaptörvény elválasztja a jogalkotói, végrehajtói és bírói funkciókat; az egyedi ügyek eldöntése a közigazgatás és a bíróságok feladata. Ha az Alaptörvénybe egyedi döntések kerülnek, a törvényhozó bírói jellegű döntéseket emel alkotmányi szintre, felborítja a hatalmi ágak elválasztását. Az S) cikk normaalkotó, nem egyedi döntéshozó hatáskört ad az Országgyűlésnek: a módosító hatáskör az Alaptörvény jövőre irányuló keretének alakítására szól. Ha a módosító hatalom egyedi döntéseket hozhatna alaptörvényi formában, a szabályalkotás és
szabályalkalmazás különbsége az alkotmány szintjén szűnne meg: az Országgyűlés bármely egyedi ügyet „alkotmányozóként” dönthetne el, minden kontroll alól kivonva azt. Ez tehát nem a hatalom korlátozása, hanem
annak tisztázása, hogy a hatáskör a keretalakításra szól, nem egyedi döntésekre.
[241] A támadott 34. pont ugyanahhoz a személyi konzekvenciához vezet, mint amely a 13. cikk szerinti megfosztási eljárás nyomán állhatna elő: a hivatalban lévő államfő az ötéves ciklus lejárta előtt véglegesen elveszíti pozícióját, ami új köztársasági elnök megválasztását vonja maga után. Ezt a kifogásolt rendelkezés úgy éri el, hogy a köztársasági elnök terhére semmilyen 13. cikk szerinti jogsértést nem ró fel, a képviselők egyötöde nem élt a
megfosztási eljárás kezdeményezési jogával, és az indokolás sem jelöl meg konkrét magatartást, amely az államfői kötelezettségek megszegésével összefüggésbe hozható lenne. A szabály a 13. cikk szerinti eljárás záró joghatását produkálja, miközben mellőzi a hozzá kapcsolódó garanciákat: nem az Országgyűlés kezdeménye-
zi az egyedi felelősségi eljárást, hanem maga a törvényhozás hozza meg – a módosítás elfogadásával – azt a döntést, amely a tisztség elvesztését eredményezi, kiváltva azt a döntést, amelynek meghozatala a 13. cikk alapján az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik.
[242] Mindazonáltal nem vitatom, hogy az Országgyűlés kétharmados többségének jogában áll az S) cikk szerint át-
alakítani a köztársasági elnök közjogi felelősségének feltételrendszerét, a megfosztási eljárást is beleértve. A 34.
pont azonban a hatásköri szabályokat érintetlenül hagyta, így a megfosztás továbbra is az Alkotmánybíróság
hatáskörébe tartozik, az Országgyűlést csak eljáráskezdeményezési hatáskör illeti meg, amely nem azonos a
döntési hatáskörrel.
[243] Az, hogy az Országgyűlés ezen ad hominem döntését a Záró és vegyes rendelkezések közé illesztette, nem alakítja normatívvá annak jellegét – a jogforrási forma nem írhatja felül azt a tényt, hogy az aktus egy konkrét személy fennálló mandátumát szünteti meg közvetlenül és automatikusan. Ez ellentétben áll a hatalmi ágak megosztásának elvi gyökerét képező, római jogi eredetű latin maximával (brocardum) is, amely szerint „nemo simul actor et iudex”, azaz „senki sem lehet egyszerre felperes/fél és bíró”.
[244] Mindezek alapján álláspontom szerint az Alaptörvény-módosítás 34. pontja ad hominem jogalkotásként tiltott
hatáskörtúllépésnek minősül, ezért e rendelkezés közjogi érvénytelenségét eredményezi, ezáltal sértve az Alap-
törvény S) cikk (3) bekezdésében, 24. cikk (5) bekezdésében foglalt, az Alaptörvény-módosítás megalkotására vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelményt.
[245] 2. Nem értek egyet a többségi határozat indokolásának azon elemével sem, hogy az Alaptörvény rendszerében
nem értelmezhetők olyan kötelező alkotmányos mércék, amelyek az Országgyűlés hatásköri korlátjaként érvényesülnének. E tekintetben is utalok az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésére.
[246] Kiemelem, hogy a Nemzeti Hitvallás kifejezetten a Szent Korona tanra utal, amikor a következőképpen fogalmaz „[t]iszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország állami folytonosságát és a nemzet egységét.”
[247] A Szent Korona tan a magyar közjog alapfogalma: Magyarország főhatalma a Szent Koronában mint elvont jogi
személyben összpontosul. A XIII–XV. században fejlődött ki (az Aranybulla már tartalmazta az ellenállási jogot),
klasszikus megfogalmazója Werbőczy István volt, aki a Hármaskönyvben kodifikálta az elveket. A Szent Korona tan élő közjogi érvként működött az osztrák abszolutizmus elleni küzdelemben (pl. Deák Ferenc is hivatkozott rá), majd az 1867-es kiegyezésben is szerepet játszott.
[248] Eszerint Magyarország folyamatosan létező állam, amelynek identitása nem kötődik egy adott alkotmányszöveghez vagy korszakhoz. Legfontosabb következménye a continuitas, amelynek értelmében Magyarország alkotmányos rendje – még ha a történelem során több alkalommal is ténylegesen megszakadt, felfüggesztésre került – jogilag soha nem szűnt meg. A Szent Korona tan szerint a főhatalom – mivel a koronában összpontosul,
nem pedig a mindenkori törvényhozóban – nem idegeníthető el.
[249] Másodsorban utalok az Alkotmánybíróság gyakorlatára, amelyből különösen az Alkotmánybíróság 22/2016.
(XII. 5.) AB határozatában foglalt megállapításokat emelem ki:
[250] „[…] Magyarország területén a közhatalom bármely gyakorlása (legyen az akár a többi tagállammal közös hatáskörgyakorlás) alapjogilag kötött” {22/2016. (XII. 5.) AB határozat, Indokolás [47]}.
[251] „Magyarország alkotmányos önazonossága nem statikus és zárt értékek jegyzéke, ugyanakkor több olyan fontos összetevője kiemelhető példálódzó jelleggel, amelyek azonosak a ma általánosan elfogadott alkotmányos értékekkel: a szabadságjogok, a hatalommegosztás, a köztársasági államforma, a közjogi autonómiák tisztelete,
a vallásszabadság, a törvényes hatalomgyakorlás, a parlamentarizmus, a jogegyenlőség, a bírói hatalom elismerése, a velünk élő nemzetiségek védelme. Egyebek mellett ezek történeti alkotmányunk olyan vívmányai, amelyeken az Alaptörvény és általa a magyar jogrendszer nyugszik” {22/2016. (XII. 5.) AB határozat, Indokolás [65]}.
[252] „[…] Magyarország alkotmányos önazonossága olyan alapvető érték, amelyet nem az Alaptörvény hoz létre,
azt az Alaptörvény csak elismeri. Az alkotmányos önazonosságról ezért nemzetközi szerződéssel sem lehet le-
mondani, attól csak a szuverenitás, az önálló államiság végleges megszűnése foszthatja meg Magyarországot”
{22/2016. (XII. 5.) AB határozat, Indokolás [67]}.
[253] Mindezek alapján álláspontom szerint az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdéséből és a Szent Korona tanból, valamint az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatából az következik, hogy az Alaptörvény valamennyi rendelkezésének értelmezése során olyan alkotmányos mércék is irányadók, ekként a mindenkori törvényhozás alkotmányos hatásköri korlátjaként érvényesülnek, amelyek Magyarország alkotmányos rendjének alapját jelentik és olyan értékkatalógust képeznek, amelyek létezése nem az alkotmány pillanatnyi állapot szerinti szövegéből eredeztethető. Bernhard Windscheid – német jogtudós, a XIX. századi pandektisztika legjelentősebb, iskolateremtő
alakja – szavaival élve „[a] jog nem szűnik meg jog lenni azáltal, ha érvényesítése bizonyos időben és mostoha viszonyok között hajótörést szenved.” Következésképpen a jog és annak kikényszeríthetősége két külön fogalom, ekként a magyar közjogi rend történelme során ugyan időnként megszakadt vagy sérült – háborúk, megszállások, politikai válságok, hódítások miatt –, ám ez a tényleges megszakítás nem jelentette a jog megszűnését, tényleges „hajótörése” nem egyenlő a jog jogi értelemben vett megszűnésével sem.
[254] 3. Végezetül utalok arra, hogy álláspontom szerint a tizenhetedik Alaptörvény-módosítás a jogállamiság terén
érvényesülő kettős mérce iskolapéldája, amely önkéntelenül is George Orwell 1984 című regényét juttatja eszembe.
[255] Orwell vizionált társadalmában egy újfajta nyelv, az ún. „újbeszél” (newspeak) bevezetésével ellehetetlenítették
a hatalomnak nem tetsző gondolatok kifejezését, illetve az ún. „duplagondolkodás” (doublethink) megkövetelésével elérték, hogy valaki egyszerre tartson fenn két, egymásnak ellentmondó meggyőződést, és mindkettőt igaznak fogadja el. A jelen ügyben alkalmazott, az Alaptörvény Záró és vegyes rendelkezései közé beékelt, a köztársasági elnök mandátumát bármiféle közjogi felelősségi mechanizmus alkalmazása nélküli megszüntetése
sokkal inkább illik az „újbeszél” nyelven megfogalmazott „duplagondolkodás” logikájába, mint egy több mint ezeréves alkotmányos jogfejlődés eredményeként létrejött jogállam Alaptörvényébe.
Budapest, 2026. augusztus 17