Ma van a kuláküldözés áldozatainak emléknapja. Egy kis történelmi olvasmány mára. Tanulságos:

„El kell érnünk azt, hogy a kulák kalapot emeljen a [tanács]titkár előtt. A kulákra nem szólnak a védő rendelkezések. Alaposan meg kell nézni a háza táját, és minden szabálytalanságért felelősségre kell vonni. Trágya, szennyvíz, tűzrendészet, állattartás, állatkínzás, jelentési kötelezettség [elmulasztása] és más számtalan. Az adóvégrehajtás és egyéb behajtások tekintetében a demokrácia nem védi a kulákokat. A legnagyobbnál meg kell kezdeni a legerélyesebben a behajtást foganatosítani. Lakásínség van, tehát a kulák felesleges szobáit igénybe kell venni. Le kell járatni a kulákokat, meg kell szégyeníteni őket. A korlátozás a megsemmisítés kezdete” – fogalmaztak kendőzetlenül egy 1949. márciusi járási fejtágítón Orosházán.

Fenti idézet a Tisza új ávéhásainak a képzésén is elhangozhat. Semmi különbség az új hivatalt megalapozó abszolút önkény törvényének a passzusai és a kuláküldözés meghirdetése között.

„A kuláküldözés az 1948-as kommunista hatalomátvétellel kezdődött meg, amikor a sztálinista Rákosi-rezsim kíméletlen harcot indított a magyar agrártársadalom ellen. A párt minden eszközzel arra törekedett, hogy lerombolja a hagyományos paraszti életformát, és a gazdákat földjeik elhagyására kényszerítse. A támadások célkeresztjébe - a szovjet mintának megfelelően - a kuláknak bélyegzett nagygazdák kerültek.
Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára 1948. augusztus 20-án kecskeméti beszédében hirdette meg a "kuláküldözést" mint a szocializmus építésének, a mezőgazdaság kollektivizálásának fontos eszközét. Az államhatalom a kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak tekintette, akik a mezőgazdaság szocialista átszervezésének fő akadályozói. A kulákokat a "dolgozó nép" ellenségének kiáltották ki, és megindult a béreseket foglalkoztató módosabb parasztok módszeres üldözése. Országosan mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván, kuláknak az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, 5 hold vagy annál több szőlője volt, továbbá a cséplőgép-tulajdonosok és a malmot üzemeltetők. Ám gyakorlatilag a helyi pártvezetőség döntött arról, ki kerüljön fel a kuláklistára.
A kulákokat különösen súlyosan sújtotta a beszolgáltatás, az adó feletti, valószerűtlenül magas teher, amely anyagilag teljesen ellehetetlenítette a középparaszti réteget. Sok kulákká minősített személyt a lakásából melléképületbe költöztettek ki, a házába pedig betelepedtek a helyi pártfunkcionáriusok. A gazdák tömegével menekültek földjeikről, miután azokat "önként" felajánlották az államnak. Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat, és öngyilkosságot követett el, másokat otthonukban vertek agyon, vagy a börtönben elszenvedett testi bántalmazások következtében vesztették életüket.
A kulákok megbélyegzése mindennapos volt, igazolványukban ott virított a nagy K betű, még iskolás gyermekeik neve mellett is ott szerepelt az osztálynaplóban. Gyerekeiket középiskolába is csak nehezen vagy egyáltalán nem vették fel, legfeljebb lakóhelyüktől távol, felsőoktatási intézménybe pedig még a legjobban tanulók sem kerülhettek. Nagykorúságuk elérése után sokan elköltöztek a községekből, falvakból, mert munkásként elhelyezkedve, néhány év után már munkásszármazásúként nyilvántartva egyetemre, főiskolára kerülhettek.” (Forrás: Múlt-kor történelmi folyóirat. Még a gyerekek neve mellé is egy nagy "K" került - a kuláküldözés áldozatainak emléknapja, 2015. június 29-i online megjelenésből)

„El kell érnünk azt, hogy a kulák kalapot emeljen a [tanács]titkár előtt. A kulákra nem szólnak a védő rendelkezések. Alaposan meg kell nézni a háza táját, és minden szabálytalanságért felelősségre kell vonni. Trágya, szennyvíz, tűzrendészet, állattartás, állatkínzás, jelentési kötelezettség [elmulasztása] és más számtalan. Az adóvégrehajtás és egyéb behajtások tekintetében a demokrácia nem védi a kulákokat. A legnagyobbnál meg kell kezdeni a legerélyesebben a behajtást foganatosítani. Lakásínség van, tehát a kulák felesleges szobáit igénybe kell venni. Le kell járatni a kulákokat, meg kell szégyeníteni őket. A korlátozás a megsemmisítés kezdete” – fogalmaztak kendőzetlenül egy 1949. márciusi járási fejtágítón Orosházán.
Merthogy a kulákok megrendszabályozásának, túladóztatásának, vegzálásának és megbüntetésének nem volt gazdasági észszerűsége vagy elfogadható jogi indoka, pusztán politikai („osztályharcos”) szempontokat követett. Ma sem tanulság nélkül való felidézni, a berendezkedő diktatúra hogyan bánt el a falusi társadalom független szereplőivel, a nagygazdákkal, „magaura” középparasztokkal és polgárosodó társaikkal, valamint érdekvédő szervezeteikkel, a Kisbirtokos Szövetséggel és a Kisgazdapárttal. Ma van a kuláküldözés emléknapja.

Ki is az a kulák? Magát a szót a Szovjetunióból importáltuk. Nálunk a háború után még évekig nem volt igazán használatban, a „zsírosparaszt” vagy a „basaparaszt” járta inkább. Ahogy egy vidéki kommunista napilap fogalmazott már 1947 végén: „A zsírszag mint szimbólum leng a nagygazdák háza felett.”
Az 1949-től évente kiadott terménybegyűjtési rendeletek jogilag próbálták körülírni a figuráját: fő szabályként a 25 holdas vagy 350 aranykorona birtokküszöb feletti gazdálkodók minősültek kuláknak. Rájuk „progresszíven emelkedő” beszolgáltatási előírások vonatkoztak. Míg az 5 hold alatt gazdálkodókat ilyen kötelezettség nem terhelte, addig a felső birtokkategóriához tartozókat már akkora teher sújtotta, amely magasabbra rúgott, mint a megtermelt összes termésük. Így sokszor szorultak arra, hogy a piacon szerezzék be leadandó gabonát vagy tejet. De ez sem volt elég, hiszen a lényeg éppen az állami követelés teljesíthetetlensége volt. Nem volt olyan nagy- és középbirtokos család, ahonnan ne internáltak volna vagy börtönöztek volna be valakit.
Az „adótartozások” csillagászati összegekre rúgtak, ezért aztán kénytelenek voltak a földet az államnak „önként” leadni – 1953-ig 1,5 millió holdat. Figyelem, parasztokról beszélünk, akiknek a termőföldnél, a birtoknál tán nincs is fontosabb. Az adók, különadók, kötelezettségek felsrófolása mellett a helyi hatóságok szabad kezet kaptak a kulákok vegzálására. Akkor is bírságoltak, ha megkötötték a kutyát – az ürügy állatkínzás volt –, meg akkor is, ha szabadon hagyták, merthogy úgy meg veszélyes a falusiakra. Az állam a „tagosítás” révén egyébként is megfosztotta őket a legjobb területeiktől, és szétszórva, messze adott nekik értük csereföldeket, amelyeket képtelenség volt rendesen megművelni. Takaros falusi portáikat kisajátították vagy kitelepítetteket költöztettek velük össze. A kinti tanyáikat is elvették. „Minél szorosabb présbe kerül a paraszt, annál több zsír sajtolható ki belőle” – okoskodtak a diktatúra cinikus hatalomtechnikusai. A kulákprés 1952-ben és 1953-ban szorított a legkegyetlenebbül.
Valójában a kulákság bélyege nem csak a tehetősebb gazdákra vonatkozott, ideértettek mindenkit, aki a falu társadalmában megbízhatatlannak, „kupecnek, spekulánsnak” tartottak. Ilyen lehetett a haláltáborból hazatért zsidó kereskedő vagy földbérlő, az egykori jegyző, orvos vagy ügyvéd, a malom-, kocsma- és cséplőgép-tulajdonos, falusi vállalkozó, de akár a „szájaskodó kisbirtokos” is. A lényeg a megbélyegzésen és a kiszúráson volt, az autonómiával rendelkező, a falu társadalmában mintának számító szereplők megalázásán, betörésén és kiiktatásán. Ezt sokszor szó szerint kellett érteni. A hortobágyi, alöldi internálótáborba tízezrek kerültek ezekben az években. A „szabotáló, gyújtogató” kulákok ellen indított kirakatperek pedig gyakran végződtek halálos ítéletekkel.
A kulákká nyilvánításnak egyetlen „egzakt feltétele” igazából az volt, hogy a személy rajta legyen a helyi hatóságok által összeállított kuláklistán. Kulák az volt tehát, aki különlajstromba vettek. Innen annak is szinte lehetetlen volt lekerülni, akit egyébként a jogszabályok alapján nem lehetett volna oda sorolni. A kulákot ezek után hivatalosan is elkülönítették a kenyerét „homloka verejtékével” kereső többi gazdától. Az elkülönített (szégyenbélyeggel megjelölt) személyre, családra külön szabályok vonatkoztak a jog területén is. Alsórendű állampolgárrá, sőt a nép ellenségévé nyilvánították őket. Az önkényesen végrehajtott elkobzásokat („transzferálásokat”) például egyáltalán nem lehetett vitatni. Egyébként se sok gyakorlati haszna lett volna, de jogi lehetőség se nyílott rá. A „közellátás elleni bűntetteknél” gyakran vádirat és bíró nélkül hoztak „ítéletet”.
A kuláknak kikiáltott emberek és családjaik a dolgozó nép ellenségeinek számítottak előbb a sajtóban, aztán a hatóságok és bíróságok előtt, végül a saját falujukban is. Az irigységre és sértettségre építő, látszatra egalitárius propaganda meg a félelem néhány évre átmosta a helyiek agyát. A hájas, tokás kulák állandó negatív figurája lett előbb a propagandának, ha azt kellett szemléltetni, kik fenekednek a népi demokráciánk ellen. Voltak ők minden („amerikai imperialisták és a gyilkos Tito-banda bérencei”, sőt egyenesen „a koreai gyermekgyilkosok aljas bérencei”), csak rendes emberek nem. De idővel a többi falusi ember is úgy gondolta, kulákkal kiszúrni nem bűn, hanem dicsőség, sőt a demokrácia és a nép szolgálata. A feljelentőket megjutalmazták, az elkonfiskált vagyontárgyakat pedig lenyúlták.” (Forrás, Helsinki Bizottság honlapja)

És ezt is lehet a hőségben olvasgatni.