Én is más tollából olvastam, osztom. Megéri elolvasni:

„Sokan még mindig abban reménykednek, hogy majd egyszer vége lesz. Hogy az új miniszterelnök előbb-utóbb 'lenyugszik'. Hogy a kampány stílusát leváltja a kormányzás felelőssége. Hogy egyszer majd ráébred: egy országot nem lehet örökké gyűlöletre, megalázásra és ellenségkép-gyártásra építeni.

Tévednek. Nem fogja abbahagyni, mert nem tudja abbahagyni.

A folyamatos hergelés, a személyeskedő brutalitás, a gúny, a dehumanizálás nem kommunikációs eszköz nála, hanem maga a személyiség. Ez nem szerep. Nem politikai taktika. Nem kampányfogás. Ez az ember így működik. A konfliktus az éltető közege. A gyűlöletkeltés a nyelve. A megalázás az ereje bizonyítéka számára.

Egy nárcisztikus személyiségnek mindig kell egy ellenség. Valaki, akit hibáztathat. Valaki, akit megvethet. Valaki, akit nyilvánosan porig alázhat, hogy közben ő maga nagyobbnak, erősebbnek, legyőzhetetlennek tűnjön.

Sokan ezt 'bátorságnak' nézték.

Azt hitték, végre jött valaki, aki nem finomkodik. Aki kemény. Aki odacsap. Aki eltakarítja a régi, unalmas politikai világot.

És igen: az előző hatalom hibázott. Elfáradt. Elidegenedett sok embertől. Túl régóta volt jelen. De az unalomra nem gyógyszer a gyűlölet. A kiábrándultságra nem megoldás egy olyan vezető, aki napi szinten mérgezi az emberek indulatait.

Mert itt már nem egyszerű politikáról van szó, hanem arról, hogy az ország első embere mit tesz normává.

Mit tanít.

Mit enged szabadjára.

Ha a miniszterelnök folyamatosan aláz, akkor az alázás legitim lesz.
Ha ő gyűlöletet szít, akkor a gyűlölet társadalmilag elfogadhatóvá válik.
Ha ő nyíltan dehumanizál embereket, akkor mások is felhatalmazva érzik magukat ugyanerre.

Mert a hatalom mintát ad, ami mindig lefelé folyik.

És amit a csúcson büntetlenül meg lehet tenni, azt idővel megteszik lenn is. Az emberek megtanulják, hogy nem együttérezni kell, hanem letaposni. Nem vitázni, hanem megsemmisíteni. Nem emberként nézni a másikra, hanem célpontként.
Amikor már fel sem kapjuk a fejünket az embertelenségre.
Amikor a cinizmus lesz az új normalitás.
Amikor már nem az a kérdés, hogy helyes-e, hanem csak az: 'nekünk használ-e'.

Ez a valódi rombolás.

A gyűlölet ugyanis fertőző. A megvetés kultúrája terjed. És amikor a hatalom jutalmazza az agressziót, a társadalom egy része felhatalmazva érzi magát arra, hogy ő is kegyetlenebb legyen.
Nemcsak az intézmények pusztulnak ilyenkor, hanem a társadalom lelke is. A bizalom. A jóindulat. A civilizáció vékony rétege, amely elválaszt bennünket az ösztönök világától.

És amikor az ország vezetője nap mint nap azt üzeni, hogy 'mindent lehet', akkor előbb-utóbb valóban mindent lehet.

Megtehetik veled is!

A főnököd.
A férjed vagy a feleséged, a gyerekeid.
A szomszédod.
A jegyellenőr a buszon és a villamoson.
Az orvos és az ápolónő a kórházban.
A tanár, vagy a diák az iskolában.
A bolti eladó.

És megteheti a krematóriumi dolgozó is, hogy rád köp, mielőtt betol a kemencébe.

Biztos, hogy ezt akartad?“