Egy kis olvasnivaló mára. Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk - részletek. Azoknak különösen ajánlott, akik kihagyták, mert kötelező volt, azoknak méginkább, akik elolvasták, de elfelejtették, .... mert látom, sokak bedőltek a vörösinges Áts Feri megnyerő modor(osság)ának. Jó olvasgatást... lehet, érdemes az egészet is fellapozni, nem hosszú, és igazán olvasmányos.
„Kissé szigorú volt ez a kijelentés, de mindenki belátta, hogy háborús időben csak így lehet boldogulni. Tehát belenyugodtak abba, hogy Nemecsek legyen a hadsegéd. Egy kis csöndes sugdolózás támadt a gittegylet vezéremberei között. Azt mondták, hogy ez sértés a gittegyletre nézve. És szégyellték, hogy a háborúban ilyen fontos szerep jut annak, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló, s akinek a nevét ők kisbetűvel írták be az egylet fekete könyvébe. Pedig ha tudták volna...
Most névsort húzott elő a zsebéből Boka. Felolvasta róla, hogy kicsoda melyik erődbe van rendelve. A zászlóaljparancsnokok kiválogatták a maguk két-két emberét. Mindez roppant komolyan ment, s a fiúk olyan izgatottak voltak, hogy egyik se szólt egy szót se. Mikor mindez megtörtént, Boka kiadta a parancsot:
- Mindenki helyezkedjék el! Hadgyakorlatot fogunk tartani.
Hirtelen szétszaladtak mind, mindenki a helyére.
- Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! - kiáltott utánuk Boka.
Most magára maradt a grund kellős közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel. A hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött.
- Ernő - mondta neki szelíden Boka -, csavard vissza a kendőt a nyakadra. Nagyon meghűtötted magad.
Nemecsek hálásan nézett a barátjára, és úgy engedelmeskedett neki, mintha a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy, piros, horgolt kendőt a nyakára, úgyhogy csak a füle látszott ki belőle.
Mikor ez megtörtént, Boka így szólt:
- Most majd egy parancsot fogok veled küldeni a 2. számú erődbe. Figyelj jól...
De Nemecsek ebben a pillanatban valami olyat csinált, amilyet eddig még soha. Belevágott a följebbvalója szavába:
- Bocsáss meg - mondta -, de előbb szeretnék neked valamit mondani.
Boka összeráncolta a szemöldökét.
- Mi az?
- Itt az előbb a gittegylet tagjai...
- Ugyan, kérlek - kiáltott türelmetlenül az elnök -, te is komolyan veszed ezeket az ostobaságokat?
- Igen - felelt Nemecsek -, mert ők is komolyan veszik. És én érzem, hogy ők buták, és én nem bánom, ha ők akármit is gondolnak felőlem, de azt nem szeretném, ha te... ha te... ha te is megvetnél.
- Ugyan miért vetnélek meg?
A nagy, vörös kendő rojtjai közül pityergőre álló hang felelt:
- Mert ők kimondták rólam... hogy... hogy áruló vagyok...
- Áruló? Te?
- Igen. Én.
- No, erre igazán kíváncsi vagyok!
És Nemecsek akadozva, fojtott hangon adta elő a minap történteket. Hogy épp akkor kellett sietnie, mikor a gittegylet tagjai titkos fogadalmat tettek. Hogy ezért rögtön kaptak ezen a véletlenségen, és kijelentették, hogy azért szalad, mert nem mer a titkos egyletbe belépni. Hogy áruló és becstelen.
És hogy mindez alapjában véve azért történt, mert a hadnagyok, főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni, hogy az elnök nem velük pajtáskodik, hanem minden államtitokba az egyszerű közlegényt avatja be. És végül, hogy beírták a nevét a fekete könyvbe, csupa kisbetűvel.
Mindezt türelemmel hallgatta végig Boka. Aztán hallgatott megint. Fájt neki, hogy a fiúk közt ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk. Aztán szeretettel nézett a kis szőkére.
- Jól van, Ernő - mondta -, csak te menj a dolgod után, és ne törődj velük. Most nem akarok semmit sem szólni háború előtt. De ha egyszer túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Hát most lovagolj hamar az 1. és 2. számú erődhöz, és vidd a parancsot, hogy azonnal másszanak át a 4. és 5. számú erődbe a fiúk. Látni akarom, hogy mennyi időre van szükségük ehhez az átmászáshoz.
A közlegény haptákba vágta magát, mereven szalutált, és ámbátor e percben arra gondolt, hogy milyen szomorú az, mikor a háború miatt az ő becsületének a kérdése halasztást szenved - minden keserűségét elfojtotta, és katonásan szólt:
- Igenis, elnök úr!
Azzal galoppozni kezdett. Felporzott utána a föld, és a hadsegéd nemsokára eltűnt a farakások közt, melyeknek tetején az erődökből buksi gyerekfejek kandikáltak ki, tágra nyitott szemmel. Az arcukon látható volt az izgatottság, amely a katonákat is előveszi ütközet előtt, mint ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásából tudjuk.
Boka pedig egyes-egyedül maradt a grund kellős közepén. A nagy darab bekerített sík földre elhatott a robogó kocsik lármája, de azért Boka mégis úgy érezte, mintha nem volna egy nagyváros közepén, hanem valahol messze, idegen földön, valami nagy mezőségen, ahol holnap egy csata fogja eldönteni nemzetek sorsát. A fiúk egy kiáltást sem hallattak, mindenki nyugodtan állott a helyén, és várta a parancsot. Boka érezte, hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis társaságnak a jóléte, a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok, a labdázások, a különféle játékok és mulatságok, melyeket itt űzni szoktak a pajtásai. És Boka most büszke volt, hogy ilyen szép feladatra vállalkozott.
"Igenis - mondta magában -, meg foglak védeni benneteket!"
Körülnézett a kedves grundon. Aztán elnézett a farakások felé, melyek mögül kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye, s vígan köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, éppoly vígan és éppolyan gondtalanul, mintha a mai nap is csak olyan volna, mint a többi, mintha nem is volna most kockán minden, de minden...
Igen, Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő csata előtt. A nagy Napóleonra gondolt... És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajon katona lesz-e, igazi, s egyenruhás hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze, igazi csatatéren - nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab föld ez a grund, hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának neveznek? Vagy orvos lesz, aki a betegségekkel vív mindennap nagy, komoly és bátor csatát?
Csöndesen szállt le a kora tavaszi alkony, ahogy Boka így tűnődött. Nagyot sóhajtott, és elindult a farakások felé, hogy szemlét tartson az erődök legénységén.
A fiúk meglátták a farakások tetejéről, hogy a hadvezér közeledik feléjük. Az erődökben mozgolódás támadt. A homokbombákat sorba rakták, s mindenki haptákba állt.
De a vezér egyszerre csak megállt a feleúton, és hátranézett. Mintha hallgatóznék. Aztán megfordult, és gyors léptekkel sietett vissza, a palánk kisajtajához.
Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt, és kinyitotta a kiskaput. Meglepetésében hátratántorodott. Geréb állott előtte.
- Te vagy az? - mondta zavartan.
Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb most nem volt oly vidám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt, és szomorú; kezével idegesen igazgatta a gallérját, és látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se szólt, ő se szólt, így hát néhány pillanatig némán állottak egymással szemben, és egyik se tudta, mit csináljon. Végre is Geréb szólalt meg:
- Azért jöttem, hogy... hogy beszéljek veled.
Erre aztán Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon felelt:
- Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy ezen a kapun úgy, ahogy bejöttél.
A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.
- Nézd, Boka - mondta -, én már tudom, hogy te mindenre rájöttél. Tudom, hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez pártoltam. Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jó barát.
Csöndesen szólt Boka:
- Te ide mint jó barát nem jöhettél.
Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, hogy gorombáskodni fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta. Jobban, mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan beszélt:
- Én azért jöttem, hogy jóvátegyem a hibámat.
- Azt nem lehet - mondta Boka.
- De én megbántam... nagyon megbántam... és visszahoztam tőlük a zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen, és amit a kis Nemecsek visszalopott... és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek kezéből...
Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve, látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen az volt a szép a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely csaták hevében rongyolódott el.
- A zászlót - mondta Boka - majd visszavesszük a vörösingesektől mi magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden... Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk... nem leszünk többé együtt... De így nem kell a zászló. És te sem kellesz...
Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha faképnél akarná hagyni Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét.
- János - mondta elfulladó hangon -, én belátom, hogy nagyot vétettem ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem!
- Ó - felelt Boka -, én már megbocsátottam neked!
- És visszavesztek?
- Azt már nem.
- Semmi módon?
- Semmi módon.
Geréb elővette a zsebkendőjét, és a szeméhez emelte. Boka szomorúan mondta neki:
- Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen haza, és hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a vörösingeseknél is elfogyott a becsületed.
Geréb zsebre tette a zsebkendőjét, és férfiasnak akart látszani.
- Hát jó - szólt -, elmegyek. Ti engem már nem láttok többet. De szavamat adom nektek, hogy nem azért jöttem ide, mert a vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek.
- Ugyan micsoda?
- Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te megtudod...
Nagyot nézett erre az elnök.
- Ezt nem értem.
- Most nem magyarázom meg - dadogta Geréb, és a kiskapu felé indult. Ott megállott, és visszafordult még egyszer. Ezt mondta: - Hiába kérnélek még egyszer, hogy vegyetek vissza?
- Hiába.
- Akkor hát... nem is kérlek.
Kirohant, és becsapta a kisajtót. Boka egy pillanatig habozott. Életében először volt kegyetlen valakivel szemben. És már meg is mozdult, hogy utánamenjen, hogy utánakiáltson: "Gyere vissza, de aztán jól viseld magad!" - mikor hirtelen eszébe jutott egy jelenet. Az a nevetés, amellyel Geréb a minap elszaladt előle a Pál utcában. Amikor kinevette őket. Mikor ott álltak Nemecsekkel a gyalogjáró szélén, szomorúan, lehorgasztott fővel, a fülükben azzal a gúnyos, kaján nevetéssel, amellyel Geréb elugrott előlük.
"Nem - szólt önmagának -, nem hívom vissza. Ez rossz fiú."
Azzal megfordult, hogy a farakások felé menjen, de meglepetésében meg kellett állnia. Ott álltak a farakások tetején az összes fiúk, mind valamennyien, és nézték ezt a jelenetet. Még azok is ott álltak, akik nem voltak az erődökbe rendelve. Az egész kis hadsereg némán sorakozott fenn a szabályos fakockákon, egyik se szólt egy szót sem, mindenik visszafojtott lélegzettel várta, hogy mi fog történni Boka és Geréb között. És amikor Geréb kiment, s Boka a farakások felé indult, az elfojtott izgatottság kitört, és az egész hadsereg hirtelen, egyszerre, mint egy ember kezdett el éljenezni.
- Éljen! - hangzott a sok friss gyerekhang a farakások felől, és sapkák repültek a levegőbe.
- Éljen az elnök!
S egy rettenetes fütty hasította végig a levegőt, akkora fütty, amekkorát talán még a gőzmozdony se tud produkálni, ha mégúgy összeszedi is magát. Harsány, diadalmas fütty volt. Persze hogy Csónakos füttyentett. És boldogan nézett szét, és vigyorogva mondta:
- Na, soha életemben még nem fütyültem ilyen jóízűet!
Boka pedig megállott a grund közepén, és meghatva, boldogan szalutált a hadsereg felé. Most megint a nagy Napóleonra gondolt. Azt szerette ilyen nagyon az ő öreg gárdája...
Mindenki látta a jelenetet, és most már mindenki tisztában volt Gerébbel. Nem hallatszott odáig, hogy a két fiú mit beszélt a kapuban, de látták a mozdulatokat, és ezekből megértettek mindent. Látták Boka elutasító mozdulatát. Látták, hogy nem adott neki kezet. Látták, amikor Geréb sírva fakadt, s azt is, ahogy elment. Akkor, mikor a kapuban visszafordult, s visszaszólt Bokának, mindnyájan megszeppentek egy kissé.
Ezt suttogta Leszik:
- Jaj... hátha most megbocsát neki!
De amikor Geréb mégis elment, és látták, hogy Boka tagadólag rázza a fejét, egyszeribe kitört belőlük a lelkesedés. És felharsant az "éljen!", amikor az elnök feléjük fordult. Tetszett nekik, hogy az elnökük nem gyerek, hanem komoly férfi. Szerették volna megölelni és megcsókolni. De háborús volt az idő, nem lehetett egyebet tenni, mint kiáltani. Azt aztán meg is tették, teli tüdőből, ahogy csak bírta a torkuk.
- Kemény legény vagy, papuskám! - mondta Csónakos büszkén. De meg is ijedt, és kijavította hirtelen: - Nem "papuskám"... bocsánat... elnök úr.”

…..

"Kedves Boka!
Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen állasz velem szóba, de ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék veletek. Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt is belátom, hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem, mert olyan gyönyörűen viseltétek magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy én elárultalak benneteket. Az apám olyan büszke volt, amiért nem bizonyult rám az árulás, hogy még aznap megvette nekem a 'Lángba borult szigettenger'-t Verne Gyulától, amit már régen kértem, csak hogy kiengeszteljen. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba Nemecseknek, pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna olvasni, pedig az apám másnap kérdezte: „Hol a könyv, te csirkefogó?"– éspedig én erre nem is tudtam semmit felelni, mire az apám azt mondta: „Haszontalan, már el is adtad az antikvárnak, megállj, soha többé nem kapsz tőlem semmit!” – és már meg is kezdte, mert nem kaptam ebédet, de nem bánom, ha a szegény Nemecsek ártatlanul szenvedett énmiattam, most én is szívesen szenvedek ártatlanul egy kicsit őmiatta. De ezt csak mellékesen írom neked, mert nem ez a fődolog, amit mondani akarok. Tegnap az iskolában, ahol nem is beszéltetek velem, azon gondolkoztam, hogy hogyan tehetném jóvá a hibámat. És végre ki is találtam a módját. Gondoltam: éppúgy fogom jóvátenni, ahogy elkövettem. Ezért aztán mindjárt ebéd után, mikor tőletek szomorúan elmentem, mert te nem akartál visszavenni, egyenesen kimentem a Füvészkertbe, hogy nektek valamit megtudjak. Utánoztam a Nemecseket, mert fölmásztam a szigeten ugyanarra a fára, amelyiken ő gubbaszkodott egyszer egész délután, persze még akkor, mikor senki se volt a szigeten a vörösingesek közül. Végre úgy négy órakor megjöttek, és engem nagyon szidtak, amit igen jól hallottam a fáról, de most már nem bántam, mert magam is Pál utcainak éreztem megint magamat, akárhogy dobtatok is ki, mert a szívemet nem dobhattátok ki, mert azzal tiveletek érzek, és nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem sírtam örömömben, mikor Áts Feri azt mondta, hogy: „Ez a Geréb azért közéjük tartozik, ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is a Pál utcaiak küldték ide közénk kémkedni.” És nagygyűlést tartottak, és én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy miután Nemecsek mindent kikémlelt, most már nem jöhetnek ma harcolni, mert ti el vagytok készülve. Hanem elhatározták, hogy csak holnap lesz a harc. De még valami nagy ravaszságot is eszeltek ki, és erről olyan csöndesen beszéltek, hogy nekem két ággal lejjebb kellett másznom a fán, hogy hallhassam, mit beszélnek. Mikor így lemásztam egy kicsit, meghallották a zörgést, és a Wendauer azt mondta: „Talán megint a fán van az a Nemecsek?” – de ez csak vicc volt, mert szerencsére föl se néztek a fára, és ha föl is néztek volna, nem láttak volna meg, mert oly sűrű volt már a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy azért holnap ugyanúgy fognak támadni, mint ahogy te tudod, ahogy Nemecsek kihallgatta. Mert az Áts Feri azt mondta: „Ezek most azt hiszik, hogy mert a Nemecsek mindent meghallott, mi meg fogjuk változtatni a haditervet. De mi nem változtatjuk meg, éppen azért, mert ők már másképp várnak bennünket.” Ezt határozták el. Aztán gyakorlatoztak, és én fél hétig gubbaszkodtam a legnagyobb veszedelemben a fán, hiszen képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül észrevesznek. Alig bírtam már a kezemmel tartani magamat, és ha fél hétkor nem mentek volna el, valószínűleg úgy elgyöngültem volna már a fáradtságtól, hogy lepottyantam volna közibük, mint egy érett barack, arról a nagy fáról, pedig én nem vagyok barack, éspedig az nem is barackfa. De ez csak vicc, mert a fő az, amit az előbbiekben írtam. Fél hétkor aztán, mikor üresen maradt a sziget, én is lemásztam a fáról, és hazamentem, és vacsora után, egy szál gyertya mellett kellett a latint tanulnom, mert az egész délutánt elvesztettem. Kedves Boka, én most már csak egyre kérlek téged. Légy szíves, és hidd el, hogy igaz, amit írtam, és ne hidd, hogy ez csak hazugság, és hogy én titeket félre akarlak vezetni mint vörösinges kém. Én ezt azért írom, mert vissza akarok kerülni hozzátok, és ki akarom érdemelni, hogy bocsássatok meg nekem. Én nektek hű katonátok leszek, még azt se bánom, ha a főhadnagyi rangról lecsapsz, mert én szívesen megyek vissza mint közlegény, most úgysincs nálatok közlegény, mert a Nemecsek beteg, és csak a Janó kutyája az egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya, és én legalább fiú vagyok. Ha most még az egyszer megbocsátasz nekem, és visszaveszel engem, akkor én már ma eljövök, és a csatában veletek fogok harcolni, és a harc hevében fogom magamat úgy kitüntetni, hogy ezáltal minden hibámat jóváteszem. Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jöjjek-e, vagy ne jöjjek, és ha azt üzened, hogy jöjjek, akkor rögtön jövök is, mert amíg a Mari tenálad bent van a grundon ezzel a levéllel, addig én itt állok a Pál utca 5. sz. alatt a kapu aljában, és várom a feleletet.
Maradok hű barátod. Geréb”

(Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk)