Én már szavaztam.
De mi itt hétfőn reggel is találkozunk. Boltban, gyógyszertárban, az óvodánál, ahova gyermekeinket és unokáinkat visszük, a városi vagy iskolai ünnepségeken, a munkahelyeinken, a lépcsőházakban. Itt élünk, egy hazában, egy településen, egy lépcsőházban vagy egy utcában, egy családban. Holnap is bele kell néznünk egymás szemébe.
Valahogy azt érzem, ami máskor ment, most nem. Soha nem múlni látszó tüskéket, sérüléseket hagyott maga után ez a kampány.
Durva, sértő kommentek, beszólások. A pénteki pesti nagy buli átlépett minden határt.
A politika sohasem mehet az emberség, az egymás tiszteletének rovására. Tudom, naivitásnak tűnik, de már a parlamenti ellenzék esetében megjelenő alpáriság és közönségesség is méltatlan volt. Méltatlan a házhoz, nemzetünk történelméhez és a választóinkhoz is. Ez most itt a kampányban már az online felületeken parttalanná vált, már nem csak a politikusok között.
A végén vagyunk egy intenzív és zajos kampánynak. Amiket tapasztalunk, amit látunk és hallunk messze nem megszokott. Minden volt benne, ami eddig. Mégis, minden felfokozott volt. Viszont volt benne valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan eredetű gyűlölet.
Soha ennyi agresszív, romboló jelenlét az ellenzék részéről, amit most tapasztaltam, nem volt.
Mi is voltunk ellenzékben. Mi is kampányoltunk ellenzékből. De nem bíztattunk fiatalokat plakátok, habkartonok rongálására, leverésére, összefestésére ocsmányságokkal. Ez most tömeges volt.
Nem is tudom mi változott. Lehet nem egyetérteni a kormánnyal, lehet kritizálni, lehet ellenvéleményt megfogalmazni. De, ami most itt ment, az a legaljasabb, legdurvább személyeskedés és minden alap nélküli vádaskodások sorozata volt.
Soha nem bántottam senkit. Soha nem tettem családját vagy testi adottságait és életkorát kritika vagy gúny tárgyává. Azoknak sem, akik mindezt megtették, megteszik, de semmiféle közösségi teljesítményt az életükben felmutatni nem tudnak, ezért ezt a fotelhuszár bátorságot így voltak képesek összehozni.
A kormányzás nem buli, nem egy utcai rendezvény, nem valamiféle nagykoncert. Kormányozni nem a Facebookon vagy a TikTokon kell. A kormányzás felelősség.
Bármi is lesz az eredmény, egy valamit biztosan tudok: a rágalmazások, hazugságok ellenére jómagam bárki szemébe bele fogok tudni nézni hétfőn reggel!
Azokéba is, akik lesütött szemmel kerülik a tekintetemet.
Azokéba is, akik a féktelen szólásszabadság jegyében a családomat, a közel tíz éve halott édesanyámat becsmérelték, és anyósom még frissen fájó halálán kommentekben élcelődtek.
Azokéba is, akik most hangosan elégedetlenek ugyan, de nyitva volt az ajtóm hétvégén, és általában bármikor, amikor kerestek, és a telefonjukat este is felvettem, s ha tudtam, segítettem. Sőt, ha lehetőségem lesz segíteni a jövőben, ezek után is felveszem a telefonjukat, és nyitva lesz az ajtóm. Nem azért, mert képviselő vagyok, hanem azért, mert ilyen vagyok.
Azokéba is, akik számára a mostani felfokozott politikai véleményzaj bátorságot adott arra, hogy elveszítsék az önkontrollt.
Azoknak is a szemébe tudok majd nézni, akik ugyan a másik oldalán állnak a politikai térnek, nem képesek együtt gondolkodni, kommunikálni, még köszönni sem, mert számomra az első minősége mindenkinek az emberi minősége.
Hiszek abban, hogy az emberi szó hatásosabb és hatékonyabb, mint az embertelenség, az irigység, a gyűlölet és a düh. Hiszek abban, hogy nekünk nem egy forrongó hazában kell élnünk. Hiszek abban, hogy a közösséget szolgálni öröm, a hazát szolgálni megtiszteltetés. Én erre készülök, nem bosszúra, nem gyűlöletre, nem vendettára. Hiszek a szeretet és az összefogás erejében.
Estére bölcsebbek leszünk.