Utolsó üdvözlet Tamás bácsinak (Domnanovich Tamás Ábel: 1931-2025)
Drága Tamás bácsi, két hete Várgesztesen még a Csengőnapon megöleltük egymást, még hallom a "Szia Juditkám"-at, amit olyan tamásbácsisan mondtál mindig, még látom, ahogyan integetsz, ma pedig búcsút vettünk Tőled.
Nem ma volt, amikor megismertelek. A tatabányai Árpád Gimnáziumban 1990-ben találkoztunk, latint tanulhattam Tőled. Bár annál sokkal többet. A gimnáziumban meghirdették a latin nyelvet azzal, hogy akár - ha bevállaljuk - érettségizhetünk is belőle, persze két év alatt a négy év anyagát meg kell tanulni. Azon kevés bátrak közé tartoztam - nem voltunk egy tucatnyian sem, országosan sem sokan érettségiztünk akkor latinból -, akik bevállalták. Le is érettségiztünk. A mai napig nem tudom - pedagógusként se -, hogyan csináltad. Nem szenvedtünk, nem paráztunk, tanultunk és megszerettük a latint. És Téged is.
Azt hiszem, sokkal többet kaptunk, mint gondoltuk akkor. A latin mellett latin műveltséget, kultúrát, irodalmat és történelmet, de leginkább bátorítást, bíztatást és világ- és életszemléletet.
Ez kísért, no meg az, hogy a bölcsészkaron és a jogi egyetemen is vígan tudtam élni abból a latinból, amit tanítottál. A latin záróvizsga, az oklevélolvasás, a középkori szövegelemzés mind könnyen ment, a római jognál is kisegített. Ma is emlékszem, azt mondtad: "mindenre van egy jó latin szentencia". És tényleg....
Aztán sodort az élet, Tatabányán, majd Vértessomlón és Várgesztesen is sokszor találkoztunk: "Szia Juditkám!" - már messziről integettél, én pedig mindig kerestelek a bátorító szavaidért, erőt adó mosolyodért.
Miután a fiúk Pannonhalmára mentek mindig volt egy jó kupaci történeted. A legdöbbenetesebbet ma Korzenszky Richárd atya - volt tanítványod - a búcsúztatásodon el is mondta: az 1956-os forradalom ötödik évfordulójának töténetét Pannonhalmán.
Ábel! Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki téged ismert, és nem szeretett volna. Nehéz és küzdelmes életedben azt a gazdagságot, amit magadból adtál nem lehet kifejezni. Teljes életeddel példát adtál abból, hogyan lehet a lelki, szellemi gazdagságot és a szeretet úgy megsokszorozni, hogy mindig csak adtál belőle, és minél többet adtál, annál gazdagabb maradtál.
Arra is megtanítottál bennünket, hogy a szilárd alapokra épülő élet minden vihar és baj után újra és újra felépíthető. Ez is elhangzott ma Richárd atyától.
Kedves Tamás bácsi! Kedves Ábel!
Elindultál. Hiszem, hogy haza is értél. Az örök békesség otthonába, hited szerinti hazádba. Én pedig hiszem, hogy a Teremtő Téged a hozzánk közelebbi tenyeréből átvett, a hozzánk távolabbi tenyerébe, de Nála vagy. Hálás és szerencsés vagyok, mert ismerhettelek.
Ábel!
A csengőt, amit néhány éve a Csengőnapon adtál, még őrzöm, és mindig keresni foglak, és tudom, mosolyogsz ránk.
Mindent köszönünk! Isten Veled!