A múlt heti 168 óra hasábjain oszthattam meg néhány gondolatot a magyar önkormányzatok helyzetével kapcsolatosan, amely lehetőséget köszönök, publicisztikámat pedig most itt is szeretném elérhetővé tenni az Önök számára, egy kicsit vitaindító szándékkal is:

️ MI A GOND A MAGYAR ÖNKORMÁNYZATISÁGGAL?

Einstein mondta: „Ha egy órám volna megmenteni a világot, 59 percen át definiálnám, hogy mi a világgal a probléma, majd 1 perc alatt megoldanám azt.” A magyar önkormányzatiság kapcsán 1 percet töltünk a probléma definiálásával, 59 percig igyekszünk megoldani azt. Szeretnék fordítani ezen, és a településeket sújtó problémák gyökerét megtalálni.

Ahogyan egy magánháztartás életét, úgy az önkormányzatokat is az határozza meg leginkább, hogy miből élünk és mire kell költenünk. Vannak bevételeink és vannak feladataink. A bevételek három fő forrásból érkeznek. Az első az az összeg, amit a feladataink ellátására kapunk az államtól, ilyen például az idősek otthona, a bölcsőde, óvoda fenntartása, vagy a közétkeztetés. Ezt az összeget csak a meghatározott feladatokra fordíthatjuk. A második nagy bevételi forrásunk a saját bevételek kategóriája. A helyi adók, parkolási díjak, bírságok, vállalkozási bevételek, önkormányzati díjak. Ezeket a pénzeket elvileg arra költi az önkormányzat, amire akarja. A harmadik kategória az állami és az EU-s fejlesztési forrásoké, melyeket mindig csak adott projektre költhetünk el. A feladataink egy része kötelező, az állammal való munkamegosztáson alapuló feladatok, egy másik része nem kötelező, önként vállalt feladat, így kiadás. Na persze, az életünk sajnos messze nem ilyen letisztult és egyszerű.

Az alapprobléma, hogy a kötelező feladataink költségigénye sok esetben magasabb, mint amennyit az állam ad rá forrásként. Csak elméleti példaként: hiába kötelező feladat, hogy legyen közétkeztetés az óvodákban, az állam ennek csak egy részét adja oda támogatásként, tehát azt az önkormányzat kipótolja. Honnan tudja ezt megtenni? A saját bevételeiből, amit elvileg „arra használ amire akar.” Miért nem adja oda az állam a teljes összeget? Leginkább azért, mert e feladatok költségeit évekkel korábbi árak alapján kalkulálják. 2022-ben pedig nyilván nem annyiba kerül az étel és a munkaerő, mint 2020-ban. Miért nem korrigál ezen az állam? Nos, szokott, csak egyrészt nem valós időben, másrészt az állam mindig csak a feltétlen szükséges minimumot adja oda, mondván a többit a legtöbb önkormányzat ki tudja pótolni a saját forrásaiból.

Ez 2010 előtt rosszabb volt, mert még több feladata volt az önkormányzatoknak, amihez az akkori kormányok azonban sokkal kisebb arányban adták oda a szükséges összeget. Emiatt jelentősen el is adósodtak az önkormányzatok. Az Orbán-kormány átvállalta az adósságokat, de azok gyökerét nem szüntette meg 100%-ban, ugyanakkor talált más módot a rendszer kompenzálására: soha nem látott méretű fejlesztési forrásokat adott a településeknek, elég a Modern Városok és Magyar Falu Programokra gondolni. Vagyis az üzemeltetésünk ugyan lekötötte sok saját forrásunkat, viszont eközben rengeteg extra pénzt kaptunk építésre, felújításokra, fejlesztésekre, amiket nem a saját bevételeinkből kellett így kigazdálkodni. Tovább árnyalja – és bonyolítja – a helyzetet, hogy számos nem-kötelező feladat finanszírozásába is beszáll az állam, például a színházak, vagy sportcsapatok fenntartásába, ez lehet eseti, de rendszeres támogatás is. Mindezek mellett az állam azonban el is vesz, az úgynevezett szolidaritási hozzájárulás jogcímen. Ennek lényege, hogy a „gazdag” települések be kell fizessék a saját bevételeik egy részét a nagy állami közösbe, amit aztán a szegényebb önkormányzatok számára ad oda az állam. Ez egyébként elvi szinten érthető, de mértékében ma már eltúlzott elvonás. Mindezt tetézi, hogy a támogatási összegünket az állandó lakosságszám alapján számolja az állam. Ki kell azonban mondani: jelenleg fogalmunk sincs, hogy valójában mennyien laknak életvitelszerűen egy városban, az adatok és gyűjtési módjuk rég elavult, nem beszélve arról, hogy a valóságban persze nem csak az használja a város lehetőségeit, aki ott is él, hanem azok is, akik a környékről bejárnak. Emellett arra sincs egyértelmű válasz, hogy mi alapján kötelező, vagy nem kötelező egy feladatunk, ahogy egyértelmű logikája sincs az állammal való munkamegosztásunknak. Ebből következik, hogy a finanszírozásunk sem mindig egyértelmű vagy logikus. Hogy miért?

Röviden: az önkormányzatok funkciója nincs kitalálva a magyar nemzet működésében. Ha volt is a rendszerváltoztatás környékén egy koherens, logikus modell, azt azóta ízekre szedtük, újra összeraktuk, elvettünk belőle és hozzátoldottunk, átfogó koncepció nélkül. Mielőtt bármihez hozzányúlunk tehát akár anyagi, akár jogi értelemben, el kellene végre dönteni, hogy milyen stratégiai funkciót szánunk az önkormányzatoknak? Elsősorban üzemeltessenek? Fejlesszenek? Mini-államként működjenek, vagy mindössze szimbolikus intézményekként?

Ha volna akarat és lehetőség ennek tisztázására, akkor sorra vehetnénk a részletkérdéseket, mint a kötelező—önként vállalt feladatkörök, az iparűzési adó vagy egy-egy konkrét ügy hovatartozása. Addig csak toldozzuk-foltozzuk a rendszert, ami azonban jelenleg is létfontosságú feladatokat lát el. Ha koncepció nélkül hozzányúlunk például az iparűzési adóhoz, ne adj’ Isten eltöröljük azt, akkor a fenti realitások miatt számos alapszolgáltatás egyszerűen összeomlik. Soha ne kerüljön rá sor, de egy kicsit mégis kíváncsi volnék Parragh László elnök úr arcára, amikor az ő, iparűzési adót eltörlő javaslatának hála megszűnne a közvilágítás és a vízszolgáltatás az elvileg általa képviselt cégek számára. Ugyanennyire fontos szóvá tennem a másik oldal narratívájának hamisságát, mert a kormány nem „vérezteti ki” a városokat, az ellenzéki vezetésűeket sem. Kimagasló mennyiségű fejlesztési forrást kaptak az ellenzéki vezetésű városok is és ez így is helyes. Az iparűzési adót sem „felezte el” a kormány 2019 ősze óta, legfeljebb a felének a feléről lehet valójában beszélni. Mind kormánypárti, mind ellenzéki oldalon tehát a végletek kommunikációja kapja a legtöbb figyelmet, pártpolitikai iszapbirkózás zajlik. Ez békeidőben inkább csak bosszantó volt, a veszélyek évtizedében azonban hatalmas kockázat.

Most, a történelmi léptékű választói felhatalmazással és a jelentős gazdasági, társadalmi, környezetvédelmi kihívások sürgető nyomása alatt itt a lehetőség, hogy valóban újra alkossuk a magyar önkormányzatiságot. Ameddig azonban csak a 24 órás hírciklusokban, narratívákban vagy a központi költségvetés likviditásában tudunk gondolkodni, ez nem fog menni. Egy komplex probléma megoldásának első lépése ugyanis a probléma pontos azonosítása. Töltsünk el tehát végre 59 percet az önkormányzati probléma definiálásával, és keressünk rá közösen megoldást! A magyar emberek érdekei ugyanis erős államot, erős országot kívánnak. Ez viszont értelmezhetetlen erős települések nélkül, hiszen a helyi közösségek ereje adódik össze a nemzet erejévé, a helyi közösséget pedig az önkormányzatiság formálja és teszi erőssé. A versenyképességünk, a jövőnk múlik tehát azon, hogy stratégiai alapokon, új, agglomerációs gondolkodással átszőtt, az állammal partnerségben működő önkormányzati rendszert hozzunk létre. Ez az én hitvallásom.