Márai Sándor: Május

Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten viszonzott szerelemre.

Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az emberek szíve nehéz és nyugtalan. A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág, májusi rántott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes.

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A természet tüneményeiben van valami kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan. Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános közhangulat rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak. A májusi szerelemnek szeptemberben hódolattal és mély elcsodálkozással köszönünk vissza. Lehetséges? ... Hol volt a szemünk? … Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik.

Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül, Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön nyugtalanítja e titokzatos és pogány hónapban az embereket, a tengerből áradt felém, a fény sugártöréséből, a meleg szélből. Virág nélkül is kegyetlen a világ. Emlékezem májusi reggelekre, gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk, Mária oltára előtt, liliomok és pünkösdi rózsák között. E reggelek dallamát hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra, mikor csaknem meghaltam egy nő miatt. Ez már nem történhet meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom arcom a nyers, erjedő májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolkodom: „Kár.”