„Ideális esetben az egyéneknek mindenütt erősen azonosulniuk kell egy etnikai, szexuális, nyelvi, faji vagy vallási alcsoporttal annak hátrányára, hogy önmagukat bármilyen ország nemzeteként vagy annak egy szakmai kasztjaként vagy éppen egy társadalmi osztály tagjaként határozzák meg, és még ennél is sokkal kevésbé szabad az emberi fajhoz tartozónak érezniük magukat. Minden személynek elsősorban egy szűken definiált csoport tagjának kell tekintenie magát, és csak másodsorban munkásnak, egy közösség tagjának, szülőnek, nemzeti vagy nemzetközi polgárnak. A polgárság megjelölést minden szinten rosszallni kell.

A fentebb kifejtett ideológiai—etikai támadásnak az is része kell legyen, hogy anyagi és morális segítséget nyújt a szexuális, faji, vallási és etnikai elkülönülés legkifejezettebb és legagresszívebb szószólóinak. Ezeknek a kommunikáló médiához való bőséges hozzáférését ugyancsak lehetővé kell tenni, csoportspecifikus megnyilvánulási alkalmakkal, bevezetve és pénzelve őket mindenhol, ahol nem tűnnek fel önként, maguktól.

Mi feketéket, fehéreket, barnákat és sárgákat akarunk látni, homoszexuálisokat, leszbikusokat, feministákat és fallokratikusokat — férfiuralomban hívőket —, zsidókat, keresztényeket, hindukat és muzulmán fundamentalistákat, továbbá felsőbbségtudatúakat, valamint sebezhető és elnyomott szakmai csoportokat (a rendőrségtől a sofőrökig), valamennyit a saját újságjukkal, magazinjaikkal, rádiójukkal, televíziójukkal és weblapjaikkal, és azt, hogy mindegyik elsősorban a saját jogaival legyen elfoglalva. Ezeket a jogokat ki kell találni, és lelkesen védelmezni, nem csak negatívan (azaz a zaklatástól, az erőszaktól és a diszkriminációtól való mentesség jogát), de a megerősítő jogokat is (azaz a speciális elbánáshoz való jogot az elmúlt és jelenlegi, a képzelt és valós sérelmek nevében), beleértve az önálló államban élés jogát is.

Mivel gyakorlatilag a világon minden azonosítható csoport volt valamikor többé vagy kevésbé egy másik csoport, vagy egyszerűen csak a történelem vagy a földrajz áldozata, a zajkeltésnek hamarosan kakofóniává és süketítővé kell fokozódnia, olyannyira, hogy semmilyen más fegyverbe hívás nem fog hallatszani a lárma felett. A cél az, hogy a széttöredezettséget előmozdítsuk, aláhúzzuk a másokkal szembeni különbségeket, és gettókat létesítsünk, akár van ennek valami tényszerű vagy hagyományban gyökerező alapja, akár nincs. Az elfogadott véleménnyel ellentétben a legtöbb identitásnak, beleértve az úgynevezett etnikait is, csak gyenge történelmi gyökerei vannak, és gyakrabban, mint nem, jelenlegi konstrukciók. Az identitás ezért nagyban hasonlít Istenhez: még ha nem létezik is, rendkívül hatalmas, — olyan hatalmas, hogy az emberek a nevében ölni fognak.

A leggyorsabb útja annak, hogy az elkülönülés erős és ellenséges pszichológiai érzését felkeltsük, bizonyossá tenni, hogy egy X csoport tagjait megalázta vagy megölte egy Y csoport (vagy elhitetni, hogy megalázta vagy megölte). Bár ilyen feszültségeket nem mindig könnyű kialakítani és manipulálni, korunk világa sok kétséges etnikai vagy vallásos különbség példáját ajánlja, amelyek ezen az úton keletkeztek, kerültek felszínre és terjedtek el. A csoportok közti tartós gyűlölet és konfliktusok elősegítése a faji gyűlölet felszításával és olyan provokációkkal segíthető, amelyek a csoportokat az erőszak fokozottabb elfogadására sarkallják.

Az identitáspolitika két fontos előnnyel rendelkezik.
- Először: megalapozza a belső konfliktusokat és a polgárháborút, a közösségen belüli valamennyi feszültség súlyosbításával. Még ha ezek a feszültségek nem is torkollnak háborúba, az előtérben lévő csoportok azzal vannak elfoglalva, hogy dühödten egymásra figyelnek, és nem a globális színpad valódi szereplőire, akik így gyakorlatilag láthatatlanok maradnak.
- Másodszor: elfojtja a szolidaritást, és rendkívül problematikussá teszi az ellenállást az általunk javasolt stratégiákkal szemben; a széles nemezti vagy nemzetközi frontok és szövetségek kialakítását nehézzé, ha nem lehetetlenné teszi, és megakadályozza a valódi politikához fordulást.

Ahelyett, hogy az emberek azt kérdeznék maguktól, hogy mit tudnak tenni, arra kell koncentrálniuk, hogy kik ők. A gazdasági és politikai globalizáció addig akadály nélkül haladhat előre, amíg az emberek szeme pszichológiailag be van kötve, és nincs megfelelő globális polgárság, amely ellenezze az előrehaladását.”

Kegyetlen mondatok a kilencvenes évek végéről. 1998-ban Susan George, egy amerikai politológus és társadalomtudós, aki kérlelhetetlen kritikusa az IMF és a Világbank kizsákmányoló tevékenységének, írt egy megrázó fiktív-tanulmányt. Fiktív, hiszen úgy írta meg, mintha a világ globalista urai megbíztak volna egy kutatócsoportot, hogy gondolják végig és írják meg, milyen stratégiákat kell követniük a következő évszázadban, ha a globális kapitalizmust fenn akarják tartani és ki akarják terjeszteni. Vérfagyasztó gondolatok tömege, amely az elmúlt negyed évszázad során forgatókönyv-szerűen bekövetkezett. Az idézet önkényesen kiragadott részlet. A kötet több mint kétszáz oldalon keresztül tárgyalja, hogyan és miképp kell minket az orrunknál fogva vezetni ahhoz, hogy a globalogazdik elégedetten gazdagodhassanak tovább. Ilyen mondatokat is találhatnak benne: "Az Európai Bizottság kezdeti modellt szolgáltathat egy, a nemzetek feletti vezetőtestületre, amely formálisan kormányokat képvisel, de az Európai Parlament jóformán semmiért sem vonhatja felelősségre, és még kevésbé tehetik meg ezt a nemzeti parlamentek." A bizottság ilyetén szerepe a kilencvenes években még csak egy lehetőség a sok közül (például a transznacionális vállalatok uralma az államok felett), de úgy látszik beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Tényleg, mi kell ahhoz, hogy felébredjünk végre?