Ez most egy rendhagyó bejegyzés lesz.

Kerestem egy régi karácsonyi receptet a gépemen, és belebotlottam egy 2009-es cikkembe, amit talán a Family Magazin megbízásából írhattam. Már nem is emlékeztem rá, de könnyekig hatott: igen, ilyen életem is volt! Tíz évig voltam gyesen velük, és semmi, de semmi más nem számított, csak ők! (A kép éppen 2009-es.)

"Anyának lenni jó

Néhány orrba vágás, egy-két vállba könyöklés és egy erőteljes hasba rúgás után felébredek. Semmi különös, csak egy gyerek alszik az ágyban. A sötétben nem tudom eldönteni, melyikük keveredett ide az éjszaka közepén, emlékeim pedig meglehetősen homályosak az érkezése körüli időből, de a lényeget tekintve nem is számít. Mindjárt hat óra, ideje felkelni. Óvatosan lebotorkálok a konyhába, ahol legnagyobb fiam egy bögre tej társaságában elmélyülten olvas egy könyvet. Szokásos reggeli rosszkedvemet hirtelen a büszke elégedettség váltja fel. Már megint olvas, hiába: anyja fia! Fürgébben állok neki a kávéfőzésnek és a reggeli készítésnek, hiszen egy újabb bizonyítékát látom annak, jó az, amit nevelés címszó alatt a nap 24 órájában teszek immár több mint nyolc éve. Pillanatok alatt elkészülök mindennel, közben szép sorban megérkezik a család többi tagja is. Továbbra is fürdőzöm az öntömjénezésben, szépek és okosak mindhárman, milyen tökéletesen indul ez a nap! – „ Au! Mami, a Máté belerúgott a bokámba!” –„ Persze, mert a Soma hozzám vágta a párnáját!” – Kezdődik. Egy pillanat alatt visszarángatnak a valóságba. Hol is van a tökéletes reggel? Morcos hangulatom újra erőt vesz rajtam, kelletlenül folytatom a tálalást. Evés közben megint fellángol a testvérháború, az asztal alatt egy egész láberdő hadakozik egymással, az asztal felett pedig szendviccsel tömött szájak adnak ki magukból elviselhetetlen hangokat. Közben dackorszaka közepén járó kislányom dönt úgy, ma nem fog enni semmit, kivétel persze a TÚRÓ RUDI, amelynek beszerzéséért már el is kezdett mászni a hűtő fölső polcai felé. –„ Fiúk, csend legyen! Flóra, gyere le onnan”! – elégedettségem után a türelmemet is kezdem elveszíteni.

Végre mindenki megkapja, amit akar, kivéve persze engem, de ez most nem is számít, lényeg, hogy időben elkészüljünk. A fürdőszobában még egy gyenge kísérlet történik a fogkefékkel való bajvívásra, de szerencsére apa időben közbelép.
Egy kaméleont is megszégyenítő gyorsasággal taxisofőrré változok, és mindenkit elszállítok a dolgára. Csend van. Délig azt csinálok, amit akarok, gyorsan kezelésbe is veszem a háztartási gépeket. A napi teendők szemrevételezése közben azonban egy pici zavaró tényezőt figyelmen kívül hagytam. Flóra. A nappaliból gyanús kacagásokat hallok, azonnal tudom, ennek most utána kell járnom. Nem tévedtem, egy akrobatamutatvány kellős közepébe csöppenek. Kétéves kislányom az íróasztal tetejéről szaltózik éppen át a szoba közepén álló trambulinra. Szerencsésen landol, és én arra gondolok, Isten mennyire kegyel minket, amiért az elmúlt nyolc és fél évben még csak egyszer kellett a balesetire rohannunk.

Trambulin száműzve, melynek következtében házimunka törölve. A délelőtt hátralevő részét a kanapén ülve tölthetem, Anna, Peti és Gergő örökérvényű történeteit olvasva. Az elvégezetlen házimunkák frusztrálnak, és ezen egy cseppet sem enyhít Bartos Erika mosolygós arca, akinek a hátán fát is lehetne hasogatni, akkor sem veszítené el nyugalmát. A déli harangszóig esélyem sincs elmozdítani lányomat az ölemből, ekkor ér haza Máté. Ebéd szerencsére van, hála Nagyinak, de falatozás közben egyre azon tűnődök, ha ő nem főzne, a gyerekeim nem is ennének. Micsoda anya vagyok én? Evés után rohanok Somáért az oviba, és út közben azt számolgatom, mit tudok majd megcsinálni, míg Flóra alszik. Természetesen semmit. Középső gyermekem kiváló manipuláló képességét latba vetve eléri, hogy társasozzunk. Utána leckézni is kell, majd kezdődnek a délutáni különórák. Újra magamra öltöm sofőr álruhámat és fuvarozok, közben útba ejtem a boltot. Micsoda sikerélmény! A mai feladatok közül az első kipipálva, igaz, már sötétedik, de ne legyünk telhetetlenek. Otthon kétségbeesve tapasztalom, nincs másnapra vasalt ruha, de három egymást öldöklő, a lakást csatatérnek, de minimum focipályának használó gyerek mellett felelőtlenség lenne vasalót izzítani. Ezért csak pakolni kezdek. Majd újra elkezdem. És újra. Most már ordítok: „Nem veszitek észre, hogy most szedtem össze harmadszor azokat a kockákat? Miért kell állandóan kiborítani, ha nem is játszotok vele?” Lassan már lépni sem lehet a nappaliban. Meg az előszobában. És a konyhában. Összeroskadva állok a ház közepén, és azon morfondírozok, miért nem a szobájukban játszanak? Biztosan én rontottam el, sok nekem három gyerek. Ekkor beállít a szomszédasszony férje. Lábujjhegyen tud csak bemanőverezni a nappaliig, közben tréfásan megjegyzi: „Ti aztán jól belakjátok ezt a házat.” Puff neki. Maradék önértékelésem a porban. Az ő felesége biztosan képes kézben tartani a háztartást, és rendre szoktatni a gyerekeit. De nekik csak kettő van, az sokkal könnyebb…

Szerencsére fürdetésre hazaér Apa, és lenyugszanak a kedélyek. Csillogó szemekkel mesélik napi élményeiket, és őket hallgatva értelmet kap a káosz. Játékból dinók voltak, és döngő lépteikkel földrengést keltettek a házban. Hogy én erre nem gondoltam! Mégsem elvetemült gonosztevők ők hárman, a földrengésnek objektív következményei vannak: a kockáknak a földre kell zuhanniuk. Morgolódás nélkül összepakolnak, jutalomból még egy kicsit rajzolhatnak lefekvés előtt. A három pizsamás kis test összebújva kucorog az íróasztalnál és pusmognak. Levelet írnak az angyaloknak, mit is kérnek karácsonyra. A lista végeláthatatlan lenne, ha a szülői szigor meg nem szakítaná a felsorolást. Elénk állnak, és Máté büszkén adja át a levelet a család főangyalának, azaz nekem. Nem érünk rá olvasgatni, de azért belekukkantok. Az első tétel egy negyedik testvér. Elérzékenyülök. Minek ezeknek még egy testvér, mikor már így is alig tudják elviselni egymást? Vagy ez csak a látszat? Persze, hogy az, hiszen nagyon szeretik egymást. Mégsem vagyok annyira rossz anya, mégiscsak jól csinálhatom egy picikét. Lehet, hogy kellene egy negyedik? Na, erre azért még alszom egyet, előbb ki kell vasalni a holnapi ruhákat."

Az az igazság, hogy tényleg jól csináltam, jól csináltuk. Fantasztikus emberek lettek.