Nagyon betegen jöttem haza múlt hét csütörtökön Strasbourgból. Még ugrattak is néhányan, hogy biztos "férfi náthám" van, amilyen rosszul nézek ki. No, annyira azért nem volt nagy a baj, de tényleg kiütöttem magam egy teljes hétre, minden programomat le kellett mondanom. (Ilyen se volt még soha.) Mára elkezdett visszatérni belém az élet, úgyhogy gyorsan csináltam valami nagyon-nagyon fontosat.️
Régen advent első vasárnapján sült ki az első adag mézeskalács, aztán karácsonyig még legalább egyszer-kétszer hozzá kellett látnom, hogy legyen belőle az ünnepi asztalra is. Na, ez már tavaly is reménytelen volt, és idén sem lesz másképp, hiszen szinte az utolsó pillanatig úton leszek. Hiába a hatalmas adag finomság (higgyék el, a fotó elég csalóka - nagy a tálca és igencsak sok rajta a sütemény), tudom, hogy néhány nap alatt csak a hűlt helyét találom, ha nem vagyok eléggé résen. De résen leszek és eldugom. (Tavaly nem volt időm mézeskalácsot sütni csak közvetlenül karácsony előtt. Hiányzott advent idején nagyon. Bánatomban meggyújtottam egy mézeskalács illatú gyertyát, hogy legalább az illúzió meglegyen. Férjem hazajött munkából és felragyogott az arca: "Van mézeskalács?!" Nagy volt a csalódás akkor. Most ugyan van mézeskalács, de könnyelmű nassolás helyett kegyetlen szigor következik. Viszont az illat legalább igazi.)