Prága szép és élhető város. Többször jártam már ott, de ezúttal sem csalódtam benne. Voltam már Prágában úttörő, turista és történész is, de most egy új arcát ismerhettem meg: a politikait. Érdekes volt megtapasztalni, hogy miként cipelik magukkal ők is a kommunista múlt terheit annak ellenére, hogy a rendszerváltásuk talán kicsit jobban sikerült, mint a miénk. De a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a felmérések szerint a cseh társadalom fordul a leginkább kritikusan az Európai Unió felé, a tagállamok közül itt a legnagyobb az elutasítottsága Brüsszelnek. Igen, még minket is megelőznek, pedig mi állandóan "meg akarjuk állítani Brüsszelt", de a statisztikai adatok szerint sehol nem vagyunk hozzájuk képest. Ők nem hirdetik óriásplakátokon, hogy a brüsszeli elit az ellenségük, csak egyszerűen tudják, hogy egyedül magukban bízhatnak. Vendéglátóink szerint nem is téma az EP a cseh politikai közbeszédben. A frakciónkban a Szabadság és Közvetlen Demokrácia nevű párt vesz részt, az ő vezetőségükkel találkoztunk és kiderült, a cseh politikai elitnek az sem feltétlenül nyilvánvaló, hogy milyen frakciók ülnek az Európai Parlamentben. Bevallom, ez a hozzáállás nem volt kedvem ellenére.

Tudják, mi jutott még eszembe Prágáról? Először 1989 nyarán jártam ott. Éppen végeztem az általános iskolában, és tanáraim negyedmagammal megjutalmaztak azzal, hogy minket küldtek egy kéthetes úttörőtáborba Prága mellé. Nálunk már javában zajlott a rendszerváltoztatás, túl voltunk Nagy Imre és társai temetésén, már nem kellett úttörőnyakkendőt viselni az évzárón, leszedték a vörös csillagokat az épületekről, pezsgett a közélet, minden arról szólt, hogy mi most aztán lerázzuk magunkról az elmúlt négy évtized borzalmait, jön a nyugati szabadság, a nyugati jólét.

Csehszlovákiában még állt az idő, dohos és reménytelenül szürke volt minden - leszámítva a lépten-nyomon vörösen izzó csillagokat. Egy prágai hírlapárusnál tudtam meg, hogy Kádár János meghalt, ott virított az arcképe a Népszabadság címlapján. Hihetetlenül ellentmondásos volt a pillanat. Kádár halála szimbolikusan is lezárt egy korszakot, de a hely, ahol ezt átéltem, még a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy érzi a változás szelét. Hétfőn vacsora közben ezt elmeséltem Petr Bystron AfD-s, de cseh származású képviselőtársamnak, aki helyeslően bólogatott. Ő éppen 1989 nyarán emigrált Csehszlovákiából, mert úgy érezte, itt soha nem fog változni semmi. Néhány hónappal később aztán jött a bársonyos forradalom. Nem volt tiszta az átmenet ott sem, ahogy sehol a blokkban, de mégis határozottabban kezdtek hozzá a múlt árnyainak leleplezéséhez, mint mi. Mi fennen hangoztattuk, hogy antikommunisták vagyunk és demokráciát építünk, de valójában senki sem akarta a kommunista mélyállam (a hálózatok) felszámolását. Prága hallgatott, de amikor aztán nekilendült, lett lusztráció és kuponos privatizáció is. Olyan, amilyen, de lett.

Erre gondoltam, miközben arról beszéltek, mennyire nem meghatározó az unió témája a napi belpolitikai életben. Lehet, hogy Prága megint hallgat, de aztán, amikor belendül, messze túllép rajtunk?