Történészként tudom, hogy egy kutatás, egy új szemléletű megközelítés önmagában semmit sem ér. Haszna minden tudományos eredménynek csak akkor van, ha az a tudás emészthető módon eljut az emberekhez, ha hozzáad valamit a gondolkodásukhoz, ha segít saját múltjuk megértésében. De a legfontosabb, hogy az új tudományos eredmény közösségi tudást hozzon létre. Ne egyszerűen csak műveljen, de a tudás váljon a sajátunkká, nemzeti közös nyelvvé, amelyet mi itt mindannyian megértünk, mert közös a hazánk, közös a múltunk, közös az örömünk és a szenvedésünk is. Az impexes kutatásommal talán már megközelítettem ezt a szintet. A könyvem előtt kevesek számára mondott valamit ez a kifejezés, mára pedig a szó elhangzása után egy cinkos összekacsintás következik: igen, tudjuk, kik ők.
De attól még nagyon messze vagyunk, hogy feldolgozzuk a traumát, amit okoztak. Sőt még igazából az okozott trauma mélységét sem ismerjük, vagyis rengeteg munka vár még rám is és azokra a kutatókra is, akik ehhez a témához nyúlnak. De egy történelmi trauma feldolgozása nem kezdődhet meg a művészet segítsége nélkül, így a legnagyobb öröm (és megtiszteltetés), ha a kutatással egy írót inspirálunk. Kötter Tamás nemrég megjelent regényének főhősei az impexesek leszármazottai. Köszönet a könyvért!