Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Fontos, hogy emlékezzünk, mert csak így kerülhetjük el az újabb borzalmakat.

Én a napom nagy részét utazással töltöttem, de végre itthon vagyok. Nem volt alkalmam külön írással tisztelegni az áldozatok előtt, de útközben megnéztem a J.D Vance memoárjából készült filmet. Megérintett, most még inkább tisztelem őt. És közben eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt Mező Gábor megkért, írjak egy nagyon személyes megemlékezést február 25-re. Ha megengedik, megosztom most újra ezt az írást, mert a film nézése közben eszembe jutottak a saját gyermekkori emlékeim. Időközben édesapám is meghalt már, de neki mindenképpen könnyebb így. Íme az én személyes emlékem a puhának titulált diktatúráról:

"A „gulyáskommunizmus” szaga és zaja örökre az elmémbe vésődött. Ha gyermekkorom pillanatait idézem fel, a legvidámabb perceket is belengi a kattogó szürke köd. A forrasztóón vékony füstcsíkja lassan kígyózott a plafon felé és összefonódott a Fecske cigaretta kékesszürke mérgével. A sajátos illatú homályon át Édesanyám mosolygott megtört, szomorú tekintettel rám és dolgozott. Mindig. A kis panelszobában hegyekben álltak a színes drótok, amelyeket műanyag dugaljakra kellett felerősíteni, majd felkötözni, hogy jobban tartson a forrasztás. Sokat ültem mellette. Beszélgettünk és közben járt a kezünk. Ő forrasztott, én meg tekergettem a merev kábeleket a megadott rendbe: az egyiket hátulról jobbra, a másikat elölről balra és így tovább. Oda sem kellett már néznem, tudtam, mi hova való. Gyorsan csináltam, hogy mihamarabb elfogyjon, és a nagy kapkodásban az sem érdekelt, hogy feldörzsölte az ujjamat – mindegy, csak legyen már kész. Aztán, ha éppen nem volt ott az a sok, undok, szivárványszín vezeték, akkor jöttek a fonalak. Azok is színesek voltak. A kötőgép felett ágaskodó szálvezető szívta, nyelte a bolyhos zsinegeket, pörögtek a pamutgombolyagok, miközben Anyukám kitartó monotonitással húzkodta azt a furcsa kart, amely fegyelmezett rendbe terelte a kötőtűk hadseregét, hogy a gép megszülje a karácsonyi banánomat.
Karácsonykor mindig volt egy fürt banán a fa alatt. Nagy kincs volt az akkor. Első emlékem erről az édes-krémes gyümölcsről, hogy kucorgok az útpadkán imádott bátyám mellett, a komáromi hídon (a trianoni szégyenhatáron) és majszolom a banánt. Édesanyánk ott áll mellettünk, csípőre tett kézzel vitatkozik a határőrrel: ő bizony nem adja oda, ha nem vihetjük haza, itt helyben megeszik a gyerekek. És mi megettük. Nem értettem az egészből semmit, de kezdetben kacagtató volt a soha nem látott égi manna íze a számban. Aztán a helyzet és a környezet abszurditása lassan gyermeki lelkemre is rátelepedett, félelmetessé vált a fölénk tornyosuló fegyveres egyenruhások hada, ahogy méltatlankodva viaskodnak Édesanyámmal. És közben mi rendületlenül ettünk. Csak néztem és nem értettem, miért kell nekik ennyire a banánom. Vajon, ha átkelünk azon a sorompón, nem fogják-e kivágni a hasamból, mint a vadász a farkasból Piroskát? Nem vágták ki, viszont később számtalanszor csempésztünk át rizst és cukrot ugyanazon a hídon, mert odaát olcsóbb volt. A torkomban dobogott a szívem, amikor a határőrök benéztek a Trabant ablakán, kinyittatták a csomagtartót és vizslató-gyanakvó tekintettel barátságtalan modorban utasítgattak minket.
Nem szerettem az egyenruhákat, féltem tőlük. Féltem a végeláthatatlan szovjet konvojoktól, amelyeket nem lehetett megelőzni. Ha jöttek, mögöttük araszoltunk türelmesen, és nyiladozó értelmem kétségbeesetten tiltakozott a páncélosok ellen, gyűlöltem őket, ahogy gyűlöltem a vörös zászlókat március 15-én. Meg is kérdeztem egyszer a tanító nénit, hogy miért van kint az oroszok zászlója, amikor ők verték le a szabadságharcot? ’48-ra gondoltam, ’56-ról fogalmam sem volt. De megfagyott a levegő.
A kötőgép okádta magából a macskanadrágokat, pulóvereket, sálakat. Hihetetlen értékek voltak azok, NSZK-ból szerzett Burda divatlapok modelljei alapján készültek, a Centrum áruházakban ilyet nem árultak. Jöttek a megrendelések folyamatosan. Kattogtak-csattogtak a gépesített kötőtűk, készültek az „ajándék” darabok a bolti eladóknak is, akik sokatmondó pillantással vették át a kis csomagot az első hószállingózások idején, hogy december végén kihozzák a raktárból (pult alól) a fürt banánt, ami szenteste kötelezően ott sárgállott a karácsonyfa alatt.
Ott ültem a cigarettafüstben, szegtem, varrtam, gomblyukaztam és közben beszélgettünk. Ha nem beszélgettünk, akkor olvastam. Sokat. Rengeteget. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy kitörjek a szürke-füstös homályból. Faltam a könyveket és közben mozgott a kezem. Fűztem a drótokat, varrtam a gombokat. Nem volt megállás. Édesanyám gyakran volt kórházban, már akkor betegeskedett, amikor megszülettem. Mindig műtötték, hol ezzel, hol azzal. Derekát görnyedtre törte a sok munka, mert a rokkantnyugdíjából nem tudtunk volna megélni. Azért kapta a nyugdíjat, mert beteg volt, de ez nem számított. Robotolt éjjel-nappal. Apám géemkázott. Sokszor 16 órát állt az esztergapad előtt. Le is vágták mindkét lábát. Ma egy tolószékben ül és öntudatlanul néz maga elé. De megteremtették nekem a „gulyáskommunizmust”, megadták azt, amit a „legvidámabb barakk” fogyasztói társadalma megadhatott. Nyaralni ugyan nem jártunk, de volt egy kis telek a szomszéd faluban, ahol megtermeltük az egész évre való borsót, babot, krumplit, paradicsomot. Igen, a géemká és drótozás, varrás-kötés után jött a vetés, kapálás, locsolás. És hálásak voltak, hogy legalább gürcölhettek. Csak így ment, máshogy nem jutottam volna el az egyetemig. Ez volt a vidámság a barakkban…
Édesanyám halálra dolgozta magát. A Fecske cigaretta átkos füstje beszőtte tüdejét, elvette tőle a levegőt. Korán itt hagyott. A fia után ment, aki egy-két évvel az útszéli banánmajszolás után egy figyelmetlen buszsofőr áldozata lett. Jobb neki ott, tudom, de annyira szeretném, ha láthatná, hogy nem volt hiábavaló a szenvedés, az emberfeletti áldozat: a lánya eljutott a diplomáig és még azon is túl.
Nagyapám sokáig élt. A Don-kanyart megjárt, szovjet fogságot túlélt, kommunistákat kijátszó nagyapám eltemette mindhárom gyermekét. Ő még egy szerencsésebb generáció tagja volt, ő még a két világháború között nőtt fel. Átélt két világháborút, kisgyermekként halálfélelemben menekült családjával a Felvidékről, utász volt a Donnál, majd fedezte a visszavonulást. Bújtatott zsidókat, elhurcolták hadifogságba, nem kapott munkát, vagyis egy átlagos huszadik századi magyar életutat járt be. És mégis ő volt a szerencsésebb, 92 évet élt. A gyermekei ötvenet se.
Ha azt hallom, hogy mennyivel jobb volt a Kádár-rendszerben, görcsbe rándul a gyomrom: miről beszélnek ezek? A kommunizmus elvette a hitet, a lelket, a talapzatot. Azt, ami megtart, ami erőt ad, ami felemel a bajban. Megtörte, meggyötörte, kifosztotta az embert, majd magára hagyta. Pedig „minden hatalom a szüleimé” volt – így mondták. Ők voltak ugyanis a NÉP, csupa nagybetűvel. Ők voltak a valódi proletárok: a nyolc óra munka, nyolc óra önkizsákmányolás, nyolc óra kétségbeesés napszámosai. Nem volt jó a Kádár-rendszerben. Hiába volt gondtalan gyermekkorom, hiába állhattunk órákat sorba egy-egy doboz Legóért, majd építhettem a színes kockákból egy álomvilágot magamnak: túl nagy volt az ár.
A szüleim a „puha diktatúra” áldozatai voltak, ahogy a nagyapám is. Őt sem a világháborúk törték meg, hanem a kádári „rákfrancos élet”, amely arra a természetellenes sorsra kárhoztatta, hogy ott kellett állnia mindhárom gyermeke sírjánál."