Történészként mindig is azt tartottam a legizgalmasabb feladatnak, hogy ráérezzek a múlt történelmi pillanataira. Ugyanis a történelmi pillanat nem 1789. július 14-e vagy 1939. szeptember 1-je volt, hanem hónapokkal, évekkel korábban az a kritikus időszak, amikor lehetett volna még másképp. Amikor meghoztak vagy elmulasztottak döntéseket, ezáltal kataklizmákat, sorsdöntő változásokat okoztak. Ezeknek az időszakoknak az értelmezése hihetetlenül izgalmas kihívás, hiszen olyan tektonikus mozgásokat, hálózati összefonódásokat, érdek- és lobbiharcokat kell hozzá feltárni, amely a klasszikus módszertannal nem feltétlenül eredményes. Kell hozzá a hálózatkutatás. Ez a fajta oknyomozó munka megköveteli a szellemi időutazást, mert úgy lehet megérteni a folyamatokat, ha csak azokat az információkat vesszük alapul, amelyet a korabeli szereplő ismerhetett. Én rengeteget „időutaztam”, és be kell vallanom, ez a tevékenység addiktív. Függője lettem a múltfeltárásnak, és féltem, hogy az „elvonási tünetek” megkeserítik majd az életemet az EP-ben. Az aggodalom alaptalan volt. Miért? Hát azért, mert ez maga a valós idejű történelmi pillanat.

Az EP nem az a platform, amely sorsdöntő lépéseket tesz, ez inkább a meg nem hozott döntések terepe, az a helyszín, ahol nem ismerik fel a történelmi pillanatot. (Az utókor történészei majd értékelik tetteit a következmények ismeretében.) Múlt hét kedden éreztem a leginkább testközelből mindezt: vitát rendeztek az ukránok további rendíthetetlen támogatásáról. Figyeltem a hozzászólásokat, amelyek kevés kivétellel arra fókuszáltak, hogy adjunk pénzt Ukrajnának, vagy ne. De már régen nem ez volt a kérdés! Ezt el is mondtam a magam egy percében, felhívva a figyelmet arra, hogy a lelassult reakcióidő azzal fog járni, hogy Európa kimarad a békerendezésből. Másnap beszélt Trump Putyinnal, a többit pedig ismerjük. Lehet lesajnálni a történészeket, hogy mennyire alkalmatlanok a politikai pályára (hallottam ilyen véleményeket az én mandátumomra vonatkoztatva), de az az igazság, hogy egy történész szinte mindent látott már.

Múlt héten Münchenben volt egy biztonsági konferencia, ahol az új amerikai alelnök mondott egy igencsak jó beszédet. Ha még nem tették, hallgassák meg és közben figyeljék a közönséget is. Alig van taps, feszült arcok, pedig semmi olyat nem mond J.D. Vance, ami ne lenne triviális józan paraszti ésszel. Ez újra megerősített abban a hálózati hipotézisemben, amelyet a hidegháború lezárása kapcsán fogalmaztam meg, és megkérdőjelezi azt a leegyszerűsített értelmezést, hogy az USA nyert. De erről majd máskor.

Holnap nagy útra indulok. Az ESN frakció egy delegációt küld Washingtonba a CPAC konferenciára, és nekem is helyet ajánlottak a küldöttségben. Kicsit fáztam ettől, de megtiszteltetés volt a felkérés, amit nem lehetett visszautasítani. Vance beszédét hallva azonban megváltozott bennem valami. Talán ez is egy lesz azon történelmi pillanatok sorában, amelyet személyesen élhetek át.