1986 májusában kiürültek a játszóterek. A szomszédok egymásnak adták tovább a bizonytalan forrásból hallott még bizonytalanabb híreket, miközben szemükben aggodalom tükröződött. A gyerekorvosok a rendelők magányában oktatták ki az édesanyákat, hogy melyik étel biztonságos és mi az, amit inkább ne fogyasszanak ebben a szezonban. De ők is csak a sötétben tapogatóztak és saját lelkiismeretüknek engedelmeskedve próbálták tudásuk és szakkönyveik segítségével minimálisra csökkenteni a veszélyeket. Felvásárlás nem volt – nem is lett volna miből és mit felhalmozni –, de sokkal több konzervet és befőttet ettünk azokban a hónapokban, mint friss zöldséget és gyümölcsöt. Én sem mehettem le a lakótelepek házai között megbúvó grundokra játszani, a homokozó pedig kifejezetten tiltva volt egész nyáron. Gyermeki fantáziámban a nap fényétől csillogó homokszemcsék a láthatatlan halál közvetítői lettek, és jól emlékszem a bizonytalanságra édesanyám mozdulatában, amikor tejet töltött a vacsorához: nem teremnek-e radioaktív füvet a mérgezett legelők? Egyetlen dologban voltak biztosak az emberek: amit a pártvezetők és a kormánytagok mondanak a tragédia következményeiről, az hazugság. A csernobili atomerőmű katasztrófájának története megrázó lenyomata a kommunista diktatúrában szocializálódott társadalom zsigeri reakcióinak.
1986. április 26-ára virradóra robbanás volt a világ egyik legnagyobb atomerőművében, az Ukrajna és Fehéroroszország határán lévő Csernobil közelében. Állítólag a második legsúlyosabb atomkatasztrófáról beszélünk, amelyhez emberi mulasztás és konstrukciós hiba egyaránt hozzájárult, de ennek a rendkívül bonyolult műszaki-szakmai részletein túl volt egy nagyon emberi vonatkozása is az eseményeknek: kiderült, hogy a kommunizmus több évtizedes terrorja megfosztotta a társadalom tagjait a felelősségvállalás és a felelősségteljes döntések meghozatalának képességétől. A pártbürokrácia szigorú hierarchiájának tehetetlensége miatt a robbanás után hosszú órák, sőt napok teltek el, mire egyáltalán megkezdődött a szervezett védekezés, az emberi életek mentése. A szerencsétlenségről készített filmsorozat már-már tragikomédiába hajló jeleneteit nézve – amelyben a Szovjetunió dicsőséges nagyságát bizonygató ideológiai maszlagok puffogtatása elhessegeti a tekintetekből a borúlátás fellegeit, miközben a bunker falain túl olyan mérvű sugárzást mérnek, amely néhány perc alatt halálos dózist jelent az ember számára – arra gondolunk, hogyan volt képes oly sok évtizeden keresztül megőrizni világhatalmi státuszát egy láthatóan életképtelen rendszer, amelynek tagjaiból kiveszett a túlélés reflexe is. De, aki ismeri a kommunizmus lényegét, tudja, hogy a szovjet embertípus éppenhogy azt tanulta meg leginkább, miképpen kell a legextrémebb körülmények között is túlélni.
A csernobili tragédia kapcsán oly sok mindenről lehetne megemlékezni: a szörnyű halált halt tűzoltók és katonák szenvedéseiről, akik a reaktor közvetlen közelében oltották a tüzet bármiféle védőfelszerelés vagy figyelmeztetés nélkül; a kétnapos késéssel megkezdett kitelepítésekről, amely késlekedés ki tudja hány életet követelt hosszabb távon; a radioaktív felhőkről, amelyek körberepülték a földet, és állítólag nincs olyan pont a glóbuszon, ahová ne értek volna el; arról, hogy az elvtársak jobban féltek egymástól, mint a halált hozó részecskéktől az éterben, ezért mindenki azt várta, hogy majd a másik intézkedik; a hazug hírekről, amelyek folyamatosan bagatellizálták a tényeket, mert fontosabb volt a hatalom számára, hogy a tömegek „sugárzó arccal” felvonuljanak május elsején, mint hogy védjék az emberi életet. A felsoroltak mind a kommunizmus bűneinek sorát szaporítják, de most mégis egy olyan aspektust ragadnék ki, amelyről kevesebbet beszélünk: a szovjet ember reakcióját a borzalmakra.
Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című könyvében többszáz túlélővel, áldozatok hozzátartozóival készített interjúinak szerkesztett változatát tette közzé. (Mindenkinek ajánlom a könyvet!) A kötet lapjain a hihetetlen fájdalomba való beletörődés, a kiszolgáltatottság rezignált tudomásulvétele, a megváltoztathatatlannak ítélt jelen feltétlen elfogadása keveredik egy számunkra szinte érthetetlen hősiességgel és birodalmi „patriotizmussal”, amellyel a nemzeti érzelmeket akarták lecserélni. Többezer katona és önkéntes segített a szennyezett romok eltakarításában, holott akkor már sejtették, az életüket kockáztatják ezzel. A likvidátornak nevezett önkéntesek tömegeit biztonságos, távoli vidékek fiaiból verbuválták, akik elszánt hittel vállalkoztak „hazájuk” megsegítésére. Ezek az emberek nem oroszok, ukránok, beloruszok, üzbégek vagy tádzsikok voltak, hanem szovjetek. A nemzettudat feloldódott a birodalmi lét ígéretében, és Szvetlana szerint a sok évtizedes terror és tisztogatások következtében megszületett a vegytiszta homo sovieticus, akit megfosztottak gyökereitől és történelmi ismereteitől. A szovjet ember a jelen kilátástalan nihilizmusát csak az utópiába vetett hittel tudta túlélni, felsőbbrendűségi tudatot ültettek el bennük, amely arra buzdított, hogy önfeláldozással létrehozhatnak egy fényes jövőt, amelynek megalkotására senki más nem képes a földkerekségen csak ők. Büszkén vállalták a halált egy olyan helyzetben, amelynek normális körülmények között meg sem kellett volna történnie. Önként vonultak hadba olyan vezetők felszólítására, akik élő és pótolható robotnak tekintették őket. A nyugati ember számára teljesen érthetetlen és értelmetlen ez a mentalitás, de egy kelet-közép-európai is csak sejti inkább, mint érti. Csernobil egyszerre mutatta meg a kommunista apparátus elképesztő tehetetlenségét és a szovjet „néplélek” hihetetlen hősiességét. És amikor már azt gondolnánk, hogy kezdünk valamit kapiskálni ebből a sajátos birodalmi tudatból, gondoljunk arra, hogy néhány évvel később, a Szovjetunió összeomlásakor, azok az emberek estek kíméletlenül egymásnak és gyilkolták egymást halomra polgárháborús viszonyok között, akik Csernobilnál az életüket kockáztatták a másikért. Nem szovjetek voltak immár, hanem oroszok, ukránok, beloruszok, üzbégek vagy tádzsikok. A torz utópia egy pillanat alatt semmivé lett. A nemzeti gyökereket, a közös ősi történetek és kulturális kincsek nemzetkovácsoló erejét nem lehet egykönnyen felülírni egyetlen mesterségesen létrehozott birodalmi eszmével sem.