Beszélgetnünk kell a lengyel barátainkkal: Michal Przeperski történész nem értette, miért hívjuk „kiárusításnak” a magyarországi privatizációt. Borvendég Zsuzsannával megpróbáltuk alátámasztani, elmagyarázni ennek a hátterét.

Varsóban jártunk, 1.

–

Múlt héten két napot Varsóban töltöttünk magyar kollégáimmal a Wacław Felczak Lengyel–Magyar Együttműködési Intézet meghívására és szervezésében. Rövid volt, de inspiráló. Sokat tanultam a konferencián, és igyekeztem átadni azt, amit én tudok.

A lengyel Michal Przeperski és Borvendég Zsuzsanna történészékkel a gazdasági átmentésről, a felemás rendszerváltásról és a privatizációról beszélgettünk. Igazi pódiumbeszélgetés volt, már-már vita – a lengyel kolléga sok mindent máshogyan látott, leginkább azt nem értette, miért látjuk végzetesnek a privatizációt, amikor az – leegyszerűsítve – elkerülhetetlen volt és jó.

Zsuzsa bemutatta a privatizációt levezénylő elit történelmi hátterét, illetve azt az impexes hálózatot, amelynek komoly és valószínűleg egyetlen igazi szakértője Magyarországon. Mert minden, vagy nagyon sok minden ehhez a körhöz vezet. Ezután megpróbáltam alátámasztani, hogy a magyarországi privatizáció tényleg egyfajta „garázsvásár volt”. Mert az volt. Nem a „levegőbe dumáltunk”, tényekre, adatokra, megfogható számokra, megsemmisített iparágakra hivatkoztunk.

Azt is hozzátettem, hogy a lengyel barátainknak azért is érdemes megismerni ennek a hátterét, mert így talán jobban megértik, miért is örülnek sokan a „nemzeti oligarcháknak”, miért látják sokan jobbnak ezt, mint azt, ami a kilencvenes években, és főleg annak második felében történt. És most ne beszéljünk a kétezres évekről.

Megérthetik azt, miért fontos számunkra az, ha valaki nem „kifelé”, a nyugati zsebekbe lapátolja azt a pénzt, amiért mi, vagy szüleink, honfitársaink dolgoztak meg.

És, hogy egyáltalán milyen traumát jelentett Magyarországon a privatizáció. És milyen elhallgatott téma ma is.

Mert például volt 12 cukorgyárunk, abból mind a tizenkettő külföldi tulajdonba került, ma egy működik, az is osztrák kézben van. [És az étolaj – szólt közbe ekkor valaki a közönségből. Több sem kellett nekünk, Zsuzsa elmesélte, hogyan került olasz kézbe ez a terület, hogyan vitték innen ki a gépeket fillérekért, hogy aztán Itáliából megvásárolhassuk a magyar napraforgómagból, magyar gépekkel, ott készült készterméket...].

Nem beszélve a végzetesnek tűnő csapásokról, amikor Horn Gyula bácsiék 1995-ben egy év alatt hat regionális áramszolgáltatót, öt gázszolgáltatót és számos fontos erőművet adtak el. Úgy, hogy ezek szinte mind német, olasz és francia állami tulajdonban álló vállalatokhoz kerültek.

Ez a döntés-sorozat olyan komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, amely – nálam – már büntetőjogi kategória lenne. [És, ezt csak most jegyzem meg, pontosan jelzi, hogy tényleg megérdemelte azt a brüsszeli „tanácskozótermet” a néhai pufajkás-miniszterelnök.]

Udvariasan elmondtam Przeperski úrnak, hogy ha erősnek találják a „garázsvásár” vagy a „kiárusítás” tényleg kevéssé tudományos, inkább publicisztikai kifejezéseket, akkor mit szólnak ahhoz, hogy ezt a '95-ös húzást sokan hazaárulásnak tartjuk. Úgy, hogy én – másokkal ellentétben – nem dobálózom ezzel a szóval.

Nem mondom, hogy meggyőztük őt, de nem is ez a lényeg: nem legyőzni akartuk egymást, hanem kicsit megérteni a másik gondolkodását. Azt hiszem, ez sikerült.

Egy idősebb lengyel hölgy odajött hozzám az előadás után, és jó magyarsággal [a Videoton ottani leányvállalatában dolgozott] azt mondta, mi magyarok sokan nem értjük, hogy a lengyel lélekben máig traumaként él Lengyelország teljes eltűnése. [Amit csak fokozott a huszadik században Hitler és Sztálin felszalámizós „üzlete”]. És, hogy nagyon sok minden – például az amerikaikkal szembeni, nekünk már naivnak tűnő bizalom, akik az első világháború után segítettek „újra-létrehozni” Lengyelországot – részben ebből ered.

Ahogyan a lengyelek közül – folytatta – azt nem értik sokan, hogy nekünk meg nagyon sok mindennek ötvenhat az origója. Például a nyugattal szembeni bizalmatlanságnak. Ezek látszólag egyszerű dolgok. Csak beszélni kell erről is.

Most a világpolitika miatt éppen feszült a lengyel–magyar viszony, de nekünk azért kell dolgoznunk, hogy megmaradjon az, ami örök: a barátság. Ehhez kell a párbeszéd. És ehhez kell egymás megértése.

A lengyelek szeretnek minket. Nem mindig értjük azt, akit szeretünk. De ha nem adjuk fel a szeretetünket, akkor előbb-utóbb csak eljutunk a teljesebb megértéshez.

Budapest, Varsó, Budapest, 2023.

–

Fotó: Balra a moderátor, mellette a lengyel kolléga, Zsuzsa mosolyog, én meg figyelek és közben molyolok a laptopomon.