"Akinek még nem világos, hová züllött a kortárs művészet, mire föl az elértéktelenedés, hogy mivé prostituálódott a hajdan értékteremtő alkotói akarat, annak a falra ragasztott, milliókért elkelt banán után fölösleges bármit magyarázni.
Marcel Duchamp piszoárja ide már kevés: egy óriási klotyón kéne lehúzni ezt a hibbant, modernkedő cirkuszt.
És még hagyján, ha ez a vircsaft pusztán az elmebeteg világunk visszatükrözése lenne. A vaskosabb baj ott kezdődik, hogy a művészet immáron leplezetlenül, az objektivitást sutba dobva gőzerővel politizál, miközben pártatlannak hazudja magát.
A művészet független – óbégat a kórus.
Rendben van.
De én a szűkebb régióban és Magyarországon valahogy mindig a regnáló jobboldali kormányoknál látom ezt a harcias igazságkeresést, például ezt a megalkuvás nélküli tényfeltáró színjátszást. Mikor a balos-liberális elit volt két cikluson át hatalmon, lett volna mire rámutatni, hisz a szemünk előtt zajlottak a vállalhatatlan események. (Már annak a szeme előtt, akiét nem lőtték ki valami tömegrendezvényen.)
Még emlékszem, a Gyurcsány érában sem láttam ilyen lázas kényszert, hogy a közügyek iránt ennyire fogékonyak, ennyire aktuálisak legyenek a színpadok hősei. Most meg tessék, fölszínre tör, fölhorgad a szavuk: feszülő mellel, gyakorlatilag néven nevezve mutatnak rá egy-egy közszereplőre, vádlóként és egyben bíróként, az ítéletet az előadás premierje előtt belengetve.
Könnyű dolguk van, mindazonáltal, hisz mint tudjuk, diktatúrában terem csak ihlet a világot megváltó szándéknak. Nosza, gerjed a felkentek nagyszerű csapata, a fröccsöntött, képzelt Ady Endrék ujja egyre böködi a tapló magyar néplélek hiányosságait, a sok birka magyart.
A nép nevű nemzet java meg értetlenkedve csodálkozik rajtuk, mire föl handabandáznak. Nem értik ezeket a korszakos zseniket. A hálátlanok."
(kép és szöveg Pk)