Nem vagyok focidrukker, a labdarúgáshoz nincs közöm, sosem értettem hozzá, de magyar vagyok és a válogatott meccseit általában kísérem. Szurkolok nekik, mert így kívánja a tisztesség. Örültem a mérkőzés végeredményének. Annak már kevésbé, amit előtte és közben láttam, olvastam.
Fogalmam sincs, más nemzeteknél, más országokban is ez a szokás dívik-e, ha igen, akkor sem kéne átvennünk, hogy siker esetén a korábban vonyító kórus átvált hozsannázóba és fordítva.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a magyarhoz hasonló mértékben az aktuálpolitikát sehol sem fűzik ilyen erős szálak a focihoz.
Marco Rossit lehet bírálni, mert véleménye mindenkinek van és a kritika is jól jön, hátha van benne igazságtartalom. De az elismert olasz sportszakembert személyében gyalázni – ahogy az a közösségi oldalakon, vagy az online média komment falán tapasztalható – ellentmond minden emberi minőségnek. Értem én, hogy egyesek szerint ha a csapat rosszul szerepel, akkor egyben Orbán Viktor gyengül (esetleg bukik).
Csak az emberalattjáró üzemmódú polgártársak azt felejtik el, hogy – egyelőre, még – nem Magyar Péter ellette meg a focilabdát, hagyjuk már meg a sportot annak, ami.
Ugyanakkor Rossi és Orbán is letett valamit az asztalra.
Magyar Péter meg csak az asztal alá. A diktafont.