Mert ezredszer mondom, s jegyezzük meg: az emberiség kétezer évig cselekedni ugyan a rosszat cselekedte (többnyire), de méltányolni a jót méltányolta. Ez volt az erkölcsi kiskapu, melyen át el lehetett jutni a mennyek országába, az üdvözüléshez. (S mindig ferde szemmel nézték, ki a főkapun át közlekedett.)

Majd bekövetkezett az írástudók árulása, s az emberiség azóta nem csupán cselekszi a rosszat, de méltányolja is. S mi tegnap bűn volt, ma új nevet kap, s bevonul az erények oszlopcsarnokába. Mi fertelmes ocsmányság volt, a természetességek panteonjába költözik. A végképp kizökkent idő onnan ismerszik meg leginkább, hogy nincsen többé jó és rossz, nincsen semmi egyértelműség, minden relatív, s már az irónia halovány pírjával sem illethető, mi amúgy undorító.