Teljesen természetes, magától értetődő és napnál világosabb, hogy velünk van a baj. Már a kezdet kezdetén el lett rontva minden. Az anyaképünkkel volt és van baj. Mert például volt és van édesanyánk.

Az enyém például három műszakban dolgozott a kórházban, de ha nem ügyelt, akkor a János vitézt és Az Ezüst-tó kincsét olvasta nekem esténként, meg Hauff Kőszívét, s ez utóbbiból például az is kiderül, hogy már négyéves koromban megfertőztek a „volkisch” kultúrával meg a nagy német romantikával, nyilván ezért lettem „náci”. Ha pedig beteg voltam, ott virrasztott mellettem egész éjjel, cserélte mellemen vagy nyakamon a vizes borogatást, és simogatta a homlokom.

És volt nekem nagyanyám is. Szent asszony. Már gimnazista voltam, amikor épült a házunk, és én náluk laktam. A nagyanyám pedig azért kelt hajnali ötkor – amúgy fél hatkor kelt volna –, hogy reggel hétre elém tegye a friss tócsnit, mert én azt szerettem a világon a legjobban reggelizni.

Persze nagymama ezen túl is súlyosan el volt nyomva, ugyanis déli tizenkettőkor nagyapám belépett a konyhába, s még szólt a Kossuthon a harangszó, amikor nagymama elé tette a forró levest. (A csurgatott tojáslevesét kellett volna megtanulnom…)

Nagymama túlélt két világháborút, kitelepítést, kuláklistázást, ’56-ot, kommunizmust, felnevelt közben négy gyereket és jó sok unokát, és délben kitette a forró levest az asztalra.

Nagymamának nem volt ideje meghülyülni, nem ért rá női testbe zárt férfinek képzelni magát. Miképpen nagyapámnak sem volt ideje, hogy nyálas kis ratyi legyen, vagy férfi testbe zárt nőként ébredjen reggel.

Ó, szegények…